MEGHÍVÓ

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 2011 februárjában előadássorozatot indított, amelynek keretében az intézményben folyó tudományos kutatást és iratfeldolgozást mutatjuk be. Szívesen látjuk az érdeklődőket minden hónap második csütörtök délutánján előadásainkon és az azt követő beszélgetéseken.

A következő előadásra 2017. szeptember 14-én 15 órakor az ÁBTL aulájában kerül sor
(Budapest, VI. ker. Eötvös utca 7.).

Előadó: Takács Tibor

Az előadás címe:

Miről szólnak az ügynökjelentések?
Szempontok az „ügynökakták” értelmezéséhez

„Míg a közéleti, emlékezetpolitikai munkálkodás terepén van helye a megbélyegzésnek, felmentésnek és hasonlóknak, addig a tudományos kutatások célja – véleményem szerint – más kell hogy legyen. A kutató tevékenysége a megértésre kell hogy irányuljon, ebből a szempontból pedig a moralizáló beszédmód erősen beszűkíti a vizsgálat lehetőségeit, nagyrészt előre megszabva a várható eredményeket” – áll a két évvel ezelőtt a Történeti Kávéházban tartott előadásom meghívójában. Úgy vélem, a fenti mondatok nemcsak az állambiztonsági hálózat létszáma és összetétele kapcsán, hanem a hálózatra vonatkozó valamennyi forrás, mindenekelőtt a hálózati személyek által adott jelentésekkel összefüggésben is érvényesek. Legalábbis akkor, ha a tudományos vizsgálódás a célunk.
Az állambiztonsági iratok között az egyik legkutatottabb forrástípust a hálózati jelentések képezik. Széles körben és magától értetődően használt történeti forrásról van szó, ám éppen ez a „magától értetődőség” teszi indokolttá azt, hogy megvizsgáljuk: milyen tényezőkre kell tekintettel lenni a jelentések értelmezése, a történeti diskurzusban való felhasználás során. Véleményem szerint célszerű, ha ehhez az ügynökjelentéseket – Carlo Ginzburg módszerét követve – kiszakítjuk az „automatizált érzékelés tartományából”, és úgy tekintünk rájuk mint megfejtésre váró szövegekre. Ebből következően sok olyan körülményre is kitérek, amelyek köztudottnak, sőt közhelynek számítanak a tudományos forráskritikát régóta gyakorló szakmabeliek számára. Úgy vélem, mégsem haszontalan ezek számbavétele, hiszen segíthetnek tudatosítani: úgy olvassuk a forrásainkat, mintha egy másik nyelven írták volna, és nekünk az a feladatunk, hogy lefordítsuk azokat a magunk nyelvére. A „fordítás” eredménye persze attól is függ, mihez kívánjuk felhasználni az ügynökjelentéseket, azaz nem csupán egyetlen üdvözítő interpretációs eljárás létezik.
A közéleti diskurzusban mostanában elterjedt az „ügynökakták” „nyilvánosságának” a követelése. E mögött nem nehéz felfedezni azt a meggyőződést, miszerint az állambiztonsági iratok közzététele révén a múlt automatikusan hozzáférhetővé válik a számunkra (feltárul, mondtuk volna pár évtizeddel ezelőtt). Előadásom arra is fel kívánja hívni a figyelmet, hogy a források sosem önmagukért beszélnek, azokat meg kell szólaltatni – elsősorban az ezzel hivatásszerűen foglalkozó szakembereknek, a történészeknek.
Takács Tibor