Hetven évvel ezelőtt, 1950. július 19-én a három tucatnyi „jobboldalinak” bélyegzett őrizetest a Mosonyi utcai Toloncházból (Állambiztonsági Fogház) 13 ÁVH-s fegyőr, valamint a táborparancsnoknak kiszemelt Fóris Béla államvédelmi százados bevagonírozott, és a Mátra keleti zugába, Recskre hurcolt. Azt ígérték, ha felépítenek itt egy tábort és elkészülnek a területet lezáró szögesdrótkerítéssel is, hazaengedik őket. A kommunista diktatúra kényszermunkatáborát 1951 februárjáig folyamatosan töltötték fel: bárki a táborba kerülhetett, akit a rendszer potenciális ellenségnek tekintett. Az internálásnak az volt a lényege, hogy bárkit, bármiféle bírósági ítélet, határozat nélkül el lehetett zárni a külvilágtól. Még egy koncepciós eljárásra sem volt szükség, elég volt egy, a politikai rendőrség (ÁVH) által kiállított véghatározat.

A rendőrhatósági őrizetnek már korábban megvoltak a „haza hagyományai”, hiszen a kistarcsai „kisegítő” tábor, vagy „kiegészítő toloncház” már a harmincas években működött, ahová főként politikai foglyokat zártak. Sőt, a második világháborút követően is többféle retorziós tábor nyitotta meg a kapuit, amelyek szerepét később egy központi internálótábor, ti. Buda-déli tábor, majd 1949 tavaszától a kistarcsai internálótábor vette át.  Az 1950-es évek elejétől, a totalitárius diktatúrával a táborok típusa tovább bővült a kényszermunkatáborokkal (Recsk, Tiszalök, Kazincbarcika), és az internálásszerű kitelepítettek zárt táboraival (Hortobágy). A táborok, valamint a börtönök többsége ekkor már a kommunista diktatúra kézi vezérléssel működtetett erőszakszervezetének, a politikai rendőrségnek a fenntartásában működött.

A recski titkos internálótáborban a foglyokat a szovjet Gulag mintájára rabszolgaként dolgoztatták és kínozták, a raboknak kemény munka és állandó megaláztatás volt az osztályrészük. A megtörésen túl a rezsim célja a teljes titoktartás volt, hogy a táborok létezéséről/működéséről semmi ne kerüljön ki a szögesdrótokon túlra. A hozzátartozóknak fogalma sem lehetett arról, élnek-e vagy haltak-e a szeretteik. Ezért (is) volt nagy jelentősége annak az eseménynek, amelynek során 1951. május 20-án nyolcan megszöktek a táborból. Közülük ugyan csak egynek, Michnay Gyulának sikerült a vasfüggönyön túlra, majd Ausztrián át Münchenbe jutnia, de neki köszönhetően a Szabad Európa Rádió többször ismételve sugározta azt az adását, amelyben közel hatszáz, a táborban fogva tartott nevét olvasták be.

A megnyitástól a tábor 1953. évi felszámolásáig átlagosan 1300-1400 ember raboskodott Recsken és dolgozott a tőle 4 km-re lévő kőfejtőben, Csákánykőn. A kényszermunkatáborban bizonyíthatóan 31-en veszítették életüket, azonban több százra tehető azon halálos áldozatok száma, akiknek nyughelye máig ismeretlen.

Az 1953. július 26-i amnesztiarendelet, valamint a Minisztertanács határozata megszüntette az internálások és kitelepítések intézményét, valamint felszámolta a táborokat. Recsken a legutolsó rabok 1953. szeptember 23-án hagyhatták el a tábort. Minden szabadulóval egy titoktartási nyilatkozatot írattak alá arról, hogy senkinek nem beszélnek a táborról és az ott történtekről. Az emberek emlékezetéből azonban nem lehetett kitörölni az ott átélt borzalmakat. Az 1956-os forradalom után emigráló Faludy György megírta a Pokolbéli víg napjaim c. önéletírását (1962), de Nyugaton megjelentek Sztáray Zoltán és mások visszaemlékezései is. Itthon először az egykori recski rab, Böszörményi Géza és felesége, Gyarmathy Lívia Recsk c. dokumentumfilmje (1989) emelte ismét a köztudatba a kényszermunkatábort, amely így válhatott a kommunista diktatúra erőszakszimbólumává, magába sűrítve a terror és az elnyomás lényegét, annak minden eszközével, kegyetlenségévek, embertelenségével együtt.

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára elkötelezett a korszak feltárásában és a kommunista diktatúra áldozatai emlékének ápolásában, ezért az egykori munkatábor őreinek törzsépületében berendezett, szakszerű tárlatvezetéssel kísért „Recsk – kényszermunkatáborok, 1950–1953” című emlékkiállítása minden év tavaszán megnyílik az érdeklődők előtt. Az épület mögött található ún. kiskápolnában idén nyártól látható továbbá Kovalovszky Dániel történelmi fotósorozatának egy része, így az ötvenes évek rabtáborainak olykor már csak nyomokban látható, máskor eredeti állapotukban maradt helyszínei mellett tárgyi hagyatékok, továbbá még élő, egykori politikai foglyok portréja.

A Recski kényszermunkatáborok rendszeréről az érdeklődők online formában is tájékozódhatnak a Levéltár honlapján is.