2018. október 1-én az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában zajlott az osztrák Ludwig Boltzmann Intézet és az ÁBTL szervezésében egy konferencia, amely a magyar hírszerzés ausztriai tevékenységét elemezte. Erről az eseményről Dieter Bacher, a Boltzmann Intézet munkatársa beszélgetett a Standard újságírójával.

Der Standard 2018. október 17. 

Josef Kirchengast – Nagy a forgalom az ügynökök főútján

Magyarország nagyrészt még feltáratlanok azok az események és dokumentumok, amelyek alátámaszthatnák, hogy magyar-osztrák viszonylatban milyen intenzív volt az állambiztonsági tevékenység. Ezt kívánja orvosolni az a magyar-osztrák kutatási együttműködés, amely egy éve indult a grazi Ludwig Boltzmann Intézet és a magyarországi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára között.
A történész Dieter Bacher, a Ludwig Boltzmann Intézet kutatója, régóta foglalkozik a külföldi - azon belül is elsősorban a kommunista és a brit - titkosszolgálatok ausztriai tevékenységével. Az október 1-i konferencia előadásaiban kirajzolódtak a magyar hírszerzőszervek ausztriai tevékenységének fő irányai – Bacher megfogalmazásában: a határ, vagyis a vasfüggöny biztosítása, a menekültek ellenőrzése, valamint a nyugati hírszerzőszervek akcióinak elhárítása. Már a háború végét követően megközelítőleg 22 ezer menekült érkezett Ausztriába. A kommunista hatalomátvételt követően újabb nagyszámú menekülthullám indult, majd az 1956-os forradalom leverése 200 ezres nagyságrendű tömegáradatot indított el nyugat felé. Magyar állambiztonság oldaláról aggodalomra adott okot a menekültek soraiban folytatott antikommunista propaganda, valamint az, hogy ezek az emberek toborzási lehetőséget jelentenek a nyugati hírszerző szervek számára. A nyugati titkosszolgálatok igyekeztek is élni a beszervezés lehetőségével, miután féltek attól, hogy a menekült áradattal Ausztrián keresztül kommunista ügynökök juthatnak tovább a nyugati országokba – amely feltevés kétséget kizáróan jogos is volt.
Ausztriában tehát a hidegháború a titkosszolgálatok összecsapásaként realizálódott. Ahogy Bacher hangsúlyozta, a brit MI5 egyik munkatársa Ausztriát az 1950-es években a „titkosszolgálatok főútja”-ként jellemezte, amelyen mindkét irányba nagy volt a forgalom. A kommunista országok szolgálatai Ausztriában építették ki az első védelmi vonalaikat, és már a frontvonal előterében meglehetősen sikeresen keresztezték a nyugati akciókat, „ami igencsak megnehezítette az amerikaiak és a britek dolgát.”
Ebből adódóan a menekültek körében sem volt könnyű feladat a beszervezés a nyugati szervek számára. Nem egyszer előfordult, hogy a nyugati ügynökgyanús személyt, - az állambiztonsági akták megfogalmazása szerint - „visszahozták” Magyarországra; világosan fogalmazva: elrabolták. Bacher éppen egy ilyen ügyet dolgoz fel részleteiben.
Bacher szerint a Habsburg Monarchiáig visszanyúló közös múlt jelentőségét sem szabad alulbecsülni. Bécsben a nagy számú és mély történelmi gyökerekkel bíró magyar közösség komoly befolyással bírt. „Természetes, hogy Magyarország felé továbbra is élőek maradtak a családi kapcsolatok, és a magyar állambiztonság – hogy az együttműködés létrejöjjön – ezeket ki tudta használni, egyes személyekre nyomást tudott gyakorolni.” Másrészről a magyar titkosszolgálat munkatársai között is bizonyára számosan akadtak olyanok, akik osztrák háttérrel, kiváló nyelvtudással és helyismerettel rendelkeztek.
Ezek a feltételek a többi nyugati szerv számára kevésbé voltak adottak, hiszen saját emberanyag számukra nem igen állt rendelkezésre, és ezért elsősorban az osztrák állampolgárok beszervezésére voltak kénytelenek hagyatkozni.
A magyar levéltárban is megtalálhatóak azok a személyes akták, amelyekből a kapcsolatfelvételről, annak mindenféle körülményéről pontos információkat kaphatunk. – mondja Bacher. Ezen a ponton azonban borzasztóan óvatosnak kell lenni. Az, hogy egy személyről létezik terhelő dokumentum, önmagában még nem jelenti azt, hogy az illető tudatosan a szervek szolgálatában állt volna. Előfordulhatott, hogy valaki úgy állt kapcsolatba a titkosszolgálat ügynökével, hogy annak kilétéről fogalma sem volt, csupán „lefölözték róla” a szükséges információkat.
A kutatási együttműködés célja nem az egyedi esetek feltárása elsősorban, hanem sokkal inkább egy átfogó kép kialakítása: „Hogyan épült ki ezt a kapcsolatrendszert, hogyan illesztették az állambiztonság rendszerébe, hogyan működtették?”
Dieter szerint azonban azt a hidegháborúra és a terror ellenes harc időszakára éppúgy érvényes megállapítást már most megfogalmazhatjuk, miszerint: „még ha a technikai eszközök egyre fejlettebbek is, az alapelv nem változott: az információt össze kell gyűjteni, le kell ellenőrizni, majd ki kell értékelni. Azt gondolnánk, hogy ez ma már mind számítógépen keresztül zajlik. Szó sincs róla. Az emberi erőforrás, vagyis az emberi kapcsolatokon, személyes beszélgetéseken keresztül érkező információ, jelenti még mindig a hírszerzési munka gerincét.