Nagyon sokat kell még kutatni ahhoz, hogy részleteiben is pontosan megismerjük a szovjet megtorló politikát – derült ki a Szabó Zoltán Történeti Szabadegyetem második, április 19-i előadásán, ahol Baráth Magdolna történésszel, levéltárunk munkatársával Szekér Nóra beszélgetett.

Baráth Magdolna bevezetőjében elmondta, hogy a szovjet katonai szervek megjelenésével egy komoly, szisztematikus és embertelen számonkérés illetve politikai terror kezdődött el Magyarországon. Ennek több oka volt: vannak olyan esetek, amelyek a hadiesemények tragikus történéseihez kapcsolódnak, más esetek ezzel csak nagyon közvetett összefüggésben vannak, vagy nincsenek is ezzel összefüggésben. Magyarázatot sokszor találunk ezekre, okot azonban nem mindig, és sokszor „sajnos még nem ismerjük azokat a szovjet dokumentumokat, amelyek alapján erre magyarázatot tudnánk adni”.

A Vörös Hadsereggel párhuzamosan megjelent a szovjet kémelhárítás, amelyet a SZMERS betűszóval (oroszul: Специальные Методы Разоблaчения Шпионов, Szpecialnije Metodi Razoblacsenyija Spionov, azaz Különleges Módszerű Kémelhárítás, időnként allegórikusan Szmerty Spionam!; Halál a kémekre!) szokás jelölni. Nyikita Petrov orosz történész szerint a Vörös Hadsereg által megszállt területeken a SZMERS volt a szovjet megtorláspolitika legfontosabb eszköze. Noha működésükről viszonylag keveset tudunk, vannak olyan adataink, miszerint egy-egy település megszállását követően azonnal munkához láttak, és megkezdték azon katonák, politikusok, közéleti személyiségek azonosítását, akiket a Szovjetunió ellenségeinek tartottak, vagy akik részt vettek a Szovjetunió elleni háborúban. Baráth szerint a kémelhárítás figyelmét senki sem kerülhette el.

Ugyanakkor a harcoló csapatokkal érkeztek a belügyi népbiztosságnak a hátország stabilitásának biztosítására kiküldött egységei is. Ezeknek a legfontosabb feladata a fegyverhasználattal járó razziákkal végrehajtott tisztogatás volt, ami a német és magyar kisebb fegyveres csoportok felszámolását, a csapataiktól elmaradt ellenséges katonák és a szökött dezertált szovjet katonák elfogását, vagy a látókörükbe került gyanús személyek összegyűjtését jelentette. Természetesen a katonai kémelhárítás és a belügyi egységek szorosan együttműködtek egymással.

Az elfogott katonákat a hadifogolygyűjtő állomásokra kísérték, de előfordultak olyan esetek is, hogy a hadosztályok kémelhárító osztályainál visszatartották őket további vizsgálatra. A hadifoglyokat az előadáson elhangzottak alapján Baráth öt nagyobb kategóriába sorolná, amely persze több alkategóriára is bontható. Így külön kategóriát képeztek a második világháború előtt a Szovjetunióban elítéltek (ezen belül a kárpátaljai és észak-erdélyi visszacsatolt területeken élő zsidó vallású magyar állampolgárok), a második világháború utolsó hónapjaiban, vagy azt követően katonai politikai okokból elítéltek csoportja (ezen belül is a leventék, akiket a SZMERS politikai szervezetként tartott nyilván). Ez utóbbiak esetében érdekes, hogy „őket az otthonaikból vitték el, ami arra enged következtetni, hogy a szovjet kémelhárítás kezébe kerültek azok a listák, amelyek az 1944-től besorozott és katonailag hevenyészve kiképzett fiatalok adatait tartalmazzák. A visszaemlékezésekből azért azt is tudjuk, hogy akadtak magyar segítőik is.” Szintén ide tartoztak a VKF2 munkatársai, illetve a csendőrök.

A harmadik kategóriába „azokat a civileket sorolom, akik vagy önvédelemből, vagy családjuk, vagy javaik védelme során kerültek összeütközésbe, többnyire részeg szovjet katonákkal és aztán ennek során vagy megsebesítették, vagy meggyilkolták őket.”

A negyedik csoport egy részét azok a magyar menekültek tették ki, akik angol vagy amerikai hírszerző szervek megbízásából vállalkoztak magyarországi felderítő utakra, és akiket a szovjet kémelhárítás feladatuk végrehajtása közben Ausztriában vagy néhány esetben Magyarországon elfogott. Az ötödik csoport megint viszonylag nagy létszámú és ebbe azok a hadifoglyok számítódnak, akiket az 1940-es évek végén, az '50-es évek elején ítéltek el háborús bűnökért 25 évre.

A hadifogolytáborból a gulágra vezető út lépéseit ismertetve Baráth Magdolna elmondta: „amikor hadifogságba esett az illető, akkor egy nyilvántartó lapot készítettek róluk, ami tartalmazta a szolgálati adatait, tehát ki volt a parancsnoka, kik voltak a katonatársai, milyen területen szolgált, ami később lehetővé tette, hogy kiemeljék azokat, akik a Szovjetunió megszállt területén teljesítettek szolgálatot. A hadifoglyok kiemelését segítették a táborokba beszervezett besúgók is.” Emellett azt is meg kellett állapítani, hogy az illető milyen háborús bűnöket követett el.

Háborús bűnnek számított a lakossággal való kegyetlenkedés, polgári személyek letartóztatása, polgári személyek meggyilkolása, a polgári személyek kényszermunkára kényszerítése, a lakosság kifosztása, a szovjet hadifoglyokkal való kegyetlen bánásmód, az épületek, falvak megsemmisítése és a partizánok elleni megtorló akciók. Baráth szerint érdekes, hogy „a szovjet bíróságok semmilyen módon nem differenciáltak a megszálló erőkhöz tartozó katonák által elkövetett bűnök súlyosságát illetően. Ugyanúgy a legnagyobb büntetésre, 25 évi javító munkatáborba ítélték azokat a távoli csendőröket is, akiknek a vádak szerint semmi más bűnük nem volt, csak az, hogy igazoltatták a lakosságot és ellenőrizték a dokumentumaikat.”

A háború után a perek több szakaszban zajlottak le. „Azt, hogy a hadifoglyok büntetőjogi felelősségre vonása a '40-es évek végén újra előtérbe került, az azzal magyarázható, hogy a Szovjetunió ígéretet tett arra, hogy 1949. december 31-ig az összes hadifoglyot hazaengedni, utána már csak olyanok maradnak a Szovjetunióban, akik háborús bűnökkel elítélhetők. Ugyanakkor véleményem szerint volt egy másik szempont is, a szovjet gazdaság munkaerőhiánya, amit a munkatáborok foglyaival is igyekeztek pótolni.”

1953 tavaszán aztán Sztálin halála után az SZKP KB elnöksége egy tárcaközi bizottságot hozott létre, amelynek az volt a feladata, hogy megvizsgálja az elítélt külföldiek ügyét. „Szerintem beszédes az az adat, hogy '53 májusában a 18393 elítéltből 16547 főnél úgy látták, hogy lehetséges az idő előtti szabadon bocsátásuk. Ennek a felülvizsgálati munkának az eredménye az, hogy 1953 novemberében közel kétezer magyar is hazatérhetett a hadifogolytáborokból, de őket a magyar hatóságoknak függetlenül attól, hogy miért ítélték el, mint volt hadifoglyokat adták át.”

A hazatérés azonban egyáltalán nem volt egyértelmű: „azt, hogy hazaengedték őket és ügyüket felülvizsgálták, egyáltalán nem jelentette azt, hogy rehabilitálták volna őket. Ha valaki közülük olyan munkakörben szeretett volna elhelyezkedni, ahol erkölcsi bizonyítványra lett volna szükség, az nem kapott tiszta erkölcsi bizonyítványt… Ők, amikor '55 november végén Magyarországra érkeztek, akkor nem térhettek haza, hanem a jászberényi börtönbe kerültek, ahonnan több esetben csak 56 kora őszén szabadultak. Egyébként azt is hozzá kell tennem, hogy azzal, hogy hazatértek a szovjet fogságból, ez még nem jelentette a kálváriájuk végét, mert a belügyminiszter 53. évi negyedik utasítása értelmében ezeket a veszélyes bűnözőket nyilvántartásba kellett venni, és hát gyakorlatilag minden lépésüket figyelték.” Teljes és általános rehabilitálásukra egészen 1992-ig kellett várni.

A téma összegzéseként Baráth Magdolna szerint „a rendelkezésünkre álló dokumentumok még nem elégségesek ahhoz, hogy konkrét számokról beszéljünk. Nagyon sokat kell még kutatnunk ahhoz, hogy össze tudjunk állítani majd egy olyan, a Magyar Nemzeti Levéltár hadifogoly adatbázisához hasonló adatbázist, ami tartalmazza nemcsak az elítéltek nevét és személyes adatait, hanem azt is, hogy mikor, miért, hány évre ítélték el és mikor szabadult. Az sajnos belátható időn belül nem lehetséges, nincs arra remény, hogy az oroszországi levéltárakban szisztematikus kutatást folytassunk ebben a témában.”