Unger Gabriella: Ellenkultúra és állambiztonság

Unger Gabriella: Ellenkultúra és állambiztonság

(Megjelent: Trezor 3. 165-188)

Egyre több, az avantgárd, underground művészeti törekvések, az ellen-vagy szubkultúrák és az állambiztonság kapcsolata iránt érdeklődő kutató fordul a Történeti Levéltárhoz. Az egyes kutatási témák ezen belül is változatosak, ami azonban mindenképpen közös pontot jelent, az az, hogy az avantgárd színház vagy képzőművészet képviselői, az underground zenekarok tagjainak tevékenysége semmiképpen sem fért bele – és egyre kevésbé is akart beletartozni - az állami, hivatalos kultúrába. Leginkább a tiltott, legfeljebb a megtűrt kategóriába kerülhettek – és ezzel együtt az állambiztonság látókörébe. Ez utóbbihoz hozzájárult az is, hogy a fiatalokat, különösen a fiatal értelmiségieket mindig is kiemelt figyelemmel kísérte a hatalom, így az állambiztonsági szervek is – ehhez különösképpen politizálniuk sem kellett.

Az államszocialista rendszer alapvető politikai törekvése volt az ifjúság függésének kialakítása, fenntartása, a nemzedéki csoportok bármilyen szabad szerveződésének korlátozása, akadályozása. Az autonóm, cselekvőképes fiatalságban a rend(szer) alapjainak veszélyeztetését látta a hatalom, ezért a "jövő (szocialista) társadalmának” ellenőrzését fontos feladatnak tartotta. Különösen akkor, ha néhányan közülük nemzedékük szószólóivá váltak, vagy kapcsolatba kerültek ellenzéki mozgalmakkal, s így – a belügyi szervek általános szóhasználata szerint – „károsan befolyásolták ifjúságunkat”.

„A nyugati irodalomban néhány évvel ezelőtt igen nagy hangerővel jelentkezett egy olyan felfogás, amely az ifjúsági kultúra – sokban a mieinkhez hasonló – jelenségeit az ťellenkultúraŤ címszava alá akarta foglalni... Hazai viszonyaink között legfeljebb egy törpe kisebbség magatartása ölti vagy inkább öltötte fel az ’ellen’ szóval jellemezhető jelleget, nemcsak politikailag, de a kulturális magatartás tekintetében is...”(1)

Erről a törpe, de sokakat érdeklő kisebbségről, a korántsem egységes, sokszínű (ellen)kulturális csoportokról, illetve a velük kapcsolatos, a Történeti Levéltárban őrzött forrásokról és azok típusairól próbál meg képet adni ez a tanulmány, kiemelve két területet: a ’70-es évek egyes avantgárd megmozdulásait és a ’80-as évek ifjúságának egyik alapélményét, az „alternatív”, underground, punk zenekarokat.

 

Kulturális területen támadó ellenséges elemek”

Az 1972-től lényegében a rendszerváltásig működő szervezeti rend alapján a III/III Belső Reakció Elhárító Csoportfőnökség egyik osztálya, a III/III-2 foglalkozott az elhárítással az ifjúság területén (ebbe beletartoztak oktatási intézmények, klubok, különböző, fiatalok által látogatott vendéglátóipari egységek), a III/III-4 osztály pedig a kulturális területen felmerülő nemkívánatos jelenségek elhárításával. Azokat a feladatokat, amiket nem tekintettek központi jelentőségűnek, a fővárosi, illetve a megyei rendőrkapitányságok politikai osztályai saját illetékességi területükön láttak el.(2) Így például több olyan üggyel is találkozhatunk, amelyet a BRFK ifjúságvédelmi vonala ellenőrzött. Az „eredményes munkához” természetesen szükség volt az osztályok intenzív együttműködésére is. A gyakran „szervezetlen ifjúság”-nak nevezett vonal és a kulturális vonal működési területe között sok volt az átfedés.

A legtöbb kutatási téma szempontjából fontosak lehetnek azok a belügyminiszteri parancsok, utasítások, illetve csoportfőnökségi értekezletek anyagai, amelyek – értékelve az egyes területek helyzetét, „ellenséges fertőzöttségét”– meghatározták az operatív munka feladatait, általános irányvonalakat jelöltek ki.

A korszakban döntő szerepet játszott az 1970. szeptember 25-én kiadott, 0022. számú belügyminiszteri parancs, amely „A kulturális területen folyó ellenséges tevékenység elleni operatív munka feladatai” címet viseli.(3) A parancs megfogalmazása szerint a külső és belső ellenséges erők „tevékenységüket különösen kulturális területen fejtik ki”, ezért szükséges az operatív szervek feladatainak meghatározása külön és csak erre a területre vonatkozóan. Annál is inkább – nyomatékosít a belügyminiszteri értékelés – mert az operatív szervek munkájában időnként még felfedezhető némi politikai bizonytalanság és határozatlanság.

Ennek megfelelően adták parancsba, hogy „az illetékes szervek derítsék fel – személyekre és funkcióra való tekintet nélkül – a kulturális élet – az irodalom, művészetek, tudomány, sajtó, könyvtárak, stb. – területén bármilyen platformon keletkező ellenséges tevékenységet folytató személyeket, külföldi és hazai szervezeteit, csoportjait, tevékenységük célját, tartalmát, módját, idejét. Az ellenséges tevékenység gyors dokumentálása útján sokoldalú, differenciált intézkedésekkel előzzék és akadályozzák meg ellenséges tevékenység kibontakozását, segítsék az ellenséges szervezetek leleplezését.”  

A parancs 16 olyan kategóriát fogalmaz meg, amelyek miatt egy adott személyt, csoportot, vagy szervezetet operatív ellenőrzés, illetve bizalmas nyomozás alá kell vonni. Csak néhány példa ezek közül: az állam kulturális és tudománypolitikáját, irányító szerepét saját irányvonalukkal kívánják felváltani; az ország engedély nélküli elhagyását tervezik, ilyen cselekményre felbujtanak, elősegítik, ilyenről tudnak, s azt nem jelentik; klubokat, irodalmi, zenei és egyéb művészeti egyesületeket, köröket ellenséges céljaik megvalósítására felhasználnak, vagy ezt tervezik stb. Az operatív ellenőrzés alapja volt pusztán az ellenséges tevékenység gyanúja is – természetesen a „szocialista törvényesség betartásával”.

Ezzel szemben mindössze két olyan kategóriát határoz meg a dokumentum, amely tevékenységek esetében tilos operatív ellenőrzést, bizalmas nyomozást alkalmazni: ilyennek tekintették a kulturális élet (hivatalos) szervezőinek, vezetőinek tevékenységét, ha a munkájukban esetlegesen felmerülő negatív jelenségek csak hibák, hanyagságok megnyilvánulásai.(4) A nyílt – értsd: hivatalosan, arra jogosultak által szervezett – politikai fórumokon felszólaló, a párt irányvonalától eltérő nézeteket hangoztató emberekkel szemben elméletileg szintén tilos volt operatív ellenőrzést alkalmazni, ha megnyilvánulásaik mögött nem állt illegális, szervezett tevékenység. Ez utóbbi tiltás, ha betű szerint nézzük, nyilván azt szolgálta volna, hogy az operatív szervek ne foglalkozzanak mindenféle csip-csup ügyekkel, erőiket a „komoly ellenséges tevékenységet” folytatókkal szemben összpontosíthassák. Az első olvasatra pozitívnak tűnő meghatározás azonban ugyanúgy, a „rendszerből következően” tág teret biztosított az állambiztonsági szervek számára, hiszen azok alapvető feladata volt, hogy operatív eszközökkel felderítsék a számukra „gyanús” személyeket.

A parancs külön kiemeli a különféle eljárási módok – rendőri felügyelet alá helyezés, kitiltás, rendőrhatósági figyelmeztetés, kiszorítás stb. – „bátor alkalmazását”. A nyílt intézkedések mellett külön hangsúlyozták a különböző operatív eszközök, kombinációk alkalmazását. A parancs végrehajtásának későbbi értékeléseiben állandó elemként szerepel a bomlasztás, a leválasztás, az elszigetelés, az ellentétek szítása, a vezéregyéniségek lejáratása és más hasonló operatív intézkedések fontosságának, elsődlegességének hangsúlyozása az adminisztratív lépésekkel szemben, hiszen a „mártír-csinálás” természetesen nem állt a hatalom érdekében.

A parancs határozottan leszögezi: „különösen szükséges, fontos az ellenséges körökben mély felderítésre alkalmas, kvalifikált személyek hálózatunkba való beszervezése.”

A belügyminiszter a kulturális élet operatív ellenőrzésének alapjául továbbra is a vonalas elvet határozta meg, kiemelve, hogy az egyes objektumokhoz kötődő ellenséges személyekre kell koncentrálni.

Ugyanebben az évben tárgyalt az MSZMP KB az ifjúság helyzetéről.(5) Az 1970. február 18–19-i állásfoglalás jórészt általános megfogalmazásokat és célokat tartalmaz a fiatalság hatékonyabb szocialista neveléséről, valamint az ezt akadályozó tényezőkről. A határozatban a továbbiakban kiemelt szerepet kapott az ifjúsági szervezet, a KISZ bírálata, a fiatalok szociális helyzete, szabadidő-eltöltési lehetőségei, de még a „meggyorsult fizikai fejlődés és nemi érés” problémaköre is.

Az állásfoglalás – talán egyetlen igaz – megállapítása szerint a fiatalok számára sok problémát jelentenek a szocializmusról tanultak és a valóság közti vélt vagy valós ellentmondások. Ezen ellentmondásoknak is köszönhető, hogy egy részük – természetesen leginkább az egyetemi, főiskolai hallgatókról van szó – „fogékony a ťbaloldaliŤ kispolgári (maoista, anarchista stb.) áramlatok iránt”. Az ifjúság utóbbi köre legfelsőbb szinten talán itt jelenik meg először komoly problémaként. Később a különböző állambiztonsági parancsok, értékelések is természetesen sokat foglalkoztak az előbb csak tévelygésnek, majd ideológiai diverziónak minősített kérdéssel.

Belügyminiszteri utasítás az ifjúsággal kapcsolatban azonban csak 1973-ban született.(6) A megoldást a fiatalokkal kapcsolatban is – akárcsak a „kulturális életben tevékenykedő ellenséges elemek” vonatkozásában – a nyílt és operatív eszközök bátor alkalmazásában látták, bár az utasítás szerint különbséget kell tenni a „fiatalos meggondolatlanság, virtuskodás” és a tudatos ellenséges tevékenység között.

A terület ellenőrzésének alapját változatlanul a vonalas elv követésében határozták meg (pl. egyetemi hallgatók és oktatók; középfokú intézmények hallgatói és tanárai; legális, féllegális és illegális ifjúsági klubok stb.). Az utasítás alapján ettől kezdve kiemelt objektumként kellett kezelni elsősorban a felsőoktatási intézményeket, de más, az “ellenséges fertőzöttség” szempontjából figyelemre méltó területeket is. 

Az állambiztonsági szervek 1973-tól kezdve lényegesen többet foglalkoztak mind a „kulturális bűnözéssel”(7), mind az ifjúsággal kapcsolatos operatív feladatok meghatározásával. Hiszen ekkor már leszűrhették az előző évek, lényegében az 1968 óta tartó, a gazdasági reformokkal párhuzamosan viszonylagos szabadságot engedő – és az állambiztonsági szerveknek sok „feladatot” adó – időszak tapasztalatait. Gondoljunk csak a Csehszlovákia megszállását nyilatkozatban elítélő Lukács-tanítványok kiszorítására, a március 15-i megmozdulásokra(8), a Konrád György és Szelényi Iván elleni eljárásra(9) vagy a Pór-Haraszti-, majd Haraszti-ügy(ek)re(10), – és természetesen a mindezekkel összefüggő kulturális eseményekre.

A különböző csoportfőnöki értekezletek, értékelő jelentések anyaga alapján nyilvánvaló, hogy az állambiztonság kiemelt operatív feladatként kezelte az ifjúsággal, illetve a kulturális élettel összefüggő, nem hivatalosnak minősített törekvések visszaszorítását. Rendre megállapították, hogy bár az operatív szervek igen eredményesen működnek, mégis, az imperialista fellazító taktika a különböző ellenséges platformokon (nacionalista, álbaloldali/anarchista, jobboldali revizionista) álló belső ellenséggel szövetkezve, igen kártékony befolyást gyakorol az ifjúságra. Ennek hatására terjednek egyre inkább a fiatalok között a nacionalista eszmék, a szovjetellenesség, a szocializmus-ellenesség.

S bár a 016. sz. utasítás nem, de az ezt, valamint a 0022. sz. parancsot értékelő jelentések már komoly problémaként említették az ún. újbaloldali, anarchista eszmék terjedését a fiatalok körében. Egy 1973. március 13-án keletkezett jelentésben(11) olvashatjuk például, hogy ezt nemcsak önmagában tartották veszélyesnek, hanem azért is, mert hatalomellenessége miatt más „ellenséges elemek” is rokonszenveznek az anarchizmussal. A nacionalizmus terjedésére a fiatalok körében pedig egyértelmű volt a példa: „ez különösen észlelhető abban, hogy ellenséges elemek nemzeti ünnepeinket rendbontásra igyekeznek felhasználni” – szól az értékelés. Többek között ennek kapcsán állapították meg azt is, hogy a szélsőséges, nyílt fellépés egyre jellemzőbb, bár a törvényekkel való nyílt szembeszegülés kerülése, a legális lehetőségek kihasználása – „a KISZ felhasználása fedőszervként az illegális tevékenységre” – az általános. Új fejleményként szerepel, hogy az első vonalba döntően új, főleg egyetemista, főiskolás és más fiatal értelmiségi került. Ebben a jelentésben, csakúgy, mint a többi hasonló dokumentum esetében, összefoglalták azt is, hogy különböző ellenséges tevékenység miatt hány embert tartanak ellenőrzés alatt a csoportfőnökség illetékes osztályai. Az adatok szerint 85-90 főt nacionalista politikai nézetei miatt, jobboldali revizionista tevékenység miatt 65–70 személyt, „álbaloldali, anarchista politikai platform alapján” pedig kb. 40–45 főt ellenőriztek. Megjegyezték azt is, hogy ezek a személyek kulcspozícióban ugyan nincsenek, társadalmi befolyásuk azonban jelentős. Mindebből pedig levonták az egyértelmű következtetést: „a kulturális területen támadó ellenséges személyek bázisa bizonyos növekedést mutat”.

Az elért eredmények között tartották számon, hogy évente 130–200 szignalizációs jelentést adott a csoportfőnökség, ennek révén pedig az illetékes párt vagy állami szervek többször hoztak intézkedéseket. Hiányosságként szerepel viszont (még mindig) a nem kellő mélységű hálózati beépülés, a különböző ellenséges tevékenységekre vonatkozó megítélési bizonytalanságok, valamint az, amit a 0022. sz. belügyminiszteri parancs hangsúlyoz: személyekre és funkcióra tekintet nélkül kell ellenőrizni az ellenséges tevékenységet folytatókat. Megállapították azt is, hogy a parancs követelményeinek értelmezése is sokszor problémás: „még mindig felmerül, hogy ťa mi megyénkben nincs a 0022/1970. sz. BM parancsban felvázolt ellenséges tevékenység, mert nem vagyunk kulturális centrum...Ť” Talán éppen ezért a különböző ellenséges tevékenységek meghatározására ezért egy másik dokumentumban(12) külön magyarázatot találunk. Az „újnyelven” megfogalmazott ellenséges kategóriák leírása azonban valószínűleg nem nyújtott segítséget a bizonytalan operatív alkalmazottaknak. Csak egyetlen példa erre: „Az anarchizmus politikai platformjáról folyó ellenséges tevékenység. Bázisuk: főként fiatal értelmiségiek, elsősorban fiatalok, gyakran középiskolás korúak is ... Legértelmesebb képviselőik az anarchizmusból, a trockizmusból, maoizmusból kívánnak használható ťhazaiŤ elméletet teremteni. Jelszavaikban, koncepcióikban gyakran szektás, dogmatikus politikai platformról fellépőknek látszanak, azonban valójában nem azok, igen sokféle, többek között jobboldali politikai törekvéseket is magukba foglalnak ...”

Bár a belügyminiszteri parancsok, csoportfőnöki értékelések mindig a gyors és hatékony lépéseket szorgalmazták a különféle irányzatokat képviselő „ellenséggel” szemben, a dokumentumokban egyre inkább hangsúlyozták az operatív megelőző intézkedések szükségszerűségét, célszerűségét: „Főként az utóbbi hónapok tapasztalatai alapján számítani kell arra, hogy mind a külső, mind a belső ellenség elleni esetleges adminisztratív lépéseink széleskörű, nyílt és nemzetközileg támogatott ellenséges kampányok elindítója lehet. Ugyanakkor intézkedéseink elmaradása megerősíthet egy olyan tévhitet – amely széles körben elterjedt –, hogy ťmost már ezt is lehetŤ. Ezért a jelenlegi politikai és operatív helyzetben a politikai és árnyalt operatív úton végrehajtott bomlasztó intézkedések döntő szerephez jutnak.”(13) Ebben a jelentésben olvashatjuk azt is, hogy a külső és belső ellenség célja most már egyenesen a belső ellenzék kialakítása, s itt „bizonyos fokú eredményesség” is tapasztalható (lásd Charta ’77). Hasonló következtetést vontak le a kulturális élet szereplőivel kapcsolatosan is, a már ismert kategóriák alapján értékelve az operatív helyzetet. Kiemelték a nacionalizmus és az újbaloldal megerősödését, s azt, hogy ez utóbbi esetben komoly szerepet játszanak az amatőr báb-, színjátszó- és képzőművész csoportok.

A jelentésben olvasható statisztika szerint 1973 és 1977 között „kulturális vonalon” országosan 900 személyt tartottak ellenőrzés alatt az állambiztonsági szervek, ezek kapcsolatai pedig mintegy 1600–1800 főt tesznek ki. Részletes adatokat találunk arra vonatkozóan is, hogy az adott időszakban mennyi bizalmas nyomozást folytattak, hány büntetőeljárást kezdeményeztek stb.

A javaslatok között természetesen szerepel a hatékonyság növelése, az (operatív) erők koncentrálása, a mélyebb hálózati felderítés – bár ez a dokumentum jegyzi meg először, hogy ezt most már nem a hálózati személyek hiánya, hanem „minősége” okozza.

Egy 1978-as miniszteri értekezlet(14) tér ki viszont talán a legrészletesebben a konkrét eseményekre. A Charta ’77-et például „rosszul sikerült akciónak” minősíti a dokumentum, amelyben kiemelkedő szerepet játszott az állambiztonság: „Természetes az is, hogy az ellenséggel folytatott küzdelem és a megelőzésre fordított idő nem volt hiábavaló. Szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy nagy szerepünk van abban, hogy a belső ellenséges erőknek nem sikerült a ťCharta ’77Ť akció, hogy sikerrel működtünk közre a ťvelencei biennáléŤ bomlasztásában, hogy a hazai revizionista körök egysége megbomlott”. Az emlékeztető kitér a szamizdat irodalom terjedésére, fiatal értelmiségiek aktivizálódására, de megállapítja azt is, hogy jelenleg a „nacionalizmus alapján szerveződött hazai csoportok közül legveszélyesebbek a kulturális élet területén elhelyezkedők”, hiszen ők rendelkeznek a legszélesebb lehetőségekkel, háttérrel.

Összességében tehát megállapítható, hogy az állambiztonsági szervek a kulturális és az ifjúsági vonal ellenőrzését kiemelkedően fontos területként kezelték, mégpedig azért, mert – mint azt minden egyes ilyen témájú állambiztonsági parancsban, értékelésben olvashatjuk – „az ellenség, burkolt formában, ideológiai-kulturális területen támad”.(15)

Ezek tehát azok az alapvető források, amelyek témánkra általánosan vonatkoznak.

Lényeges azonban az is, hogy az egyes konkrét témákkal kapcsolatban milyen típusú iratfajták között találhatunk adatokat.(16)

A korszak sajátosságainak köszönhetően a források nagyobb része operatív jellegű iratanyag. A részletes ismertetéstől eltekintve csak azokat a nyilvántartási formákat emelem ki, amelyek a téma szempontjából is érdekesek.

A kutatást mindenképpen érdemes személyeken keresztül megközelítve kezdeni, akkor is, ha egy intézményre – például az Egyetemi Színpadra vagy a Fiatal Művészek Klubjára (FMK) – vonatkozó forrásanyagot szeretnénk megismerni. Hiszen az állambiztonsági szervek operatív nyilvántartási rendszerének alapja az ellenőrizni kívánt személyek operatív nyilvántartásba vétele volt. Ennek három lehetséges módja létezett: alap- vagy kutató-nyilvántartásba vettek személyeket, illetve bizalmas nyomozás alá vonták őket.

Ez utóbbi esetben a megfigyelt(ek) anyagát személyi- vagy csoport-dossziéban gyűjtötték össze, amelyet a bizalmas nyomozás lezárulta után irattároztak, s ekkor kapta az archív „O” számot is. Ezek tehát az O-dossziék, amelyek egy–egy személy vagy csoport operatív anyagát tartalmazzák; adott esetben a vádemelésig (ha volt), vagy a bizalmas nyomozás lezárásáig. Ilyen pl. a „Horgászok” című dossziésorozat (O-16268/1-3), amely a Halász Péter-féle színházzal szemben alkalmazott operatív, adminisztratív intézkedéseket tartalmazza, s ennek révén képet kaphatunk a társulat – állambiztonsági szempontú -  tevékenységéről is.

Talán a legjellemzőbb dossziétípus, ami e témában felmerül, az M-, azaz Munka-dosszié. Ez az egyes hálózati személyek összes eredeti jelentését tartalmazza, időrendben követve egymást. A dossziét megnyitásakor „H” (hálózati) betűjellel látták el, irattározáskor kapta az „M”-számot.

Fontos forrásanyagot képeznek az 1979-ben bevezetett Napi Operatív Információs Jelentések (NOIJ)(17) is. Ez a rendszerváltásig működő tájékoztatási rendszer lehetővé tette ugyanis, hogy az állambiztonsági szervek naprakész információkkal rendelkezzenek bármely, általuk veszélyesnek, ellenségesnek minősített eseményről, személyekről.

Az iratokban gyakran olvashatjuk egy-egy személy neve mellett, hogy F-dossziés. A Figyelő-dossziét a társadalomra veszélyesnek minősített személyek tevékenységének folyamatos ellenőrzésére nyitották. Ezt a dossziétípust azonban nem irattározták, a megfigyelt anyagát áthelyezhették egy objektum-dossziéba, de magát a dossziét is átminősíthették személyi-dossziévá.

A már többször említett objektum-dosszié azért lényeges számunkra, mert azokat olyan „objektumokról” nyitották, amelyeket kiemelten kezeltek a hálózati operatív ellenőrzés során. Ilyenek voltak például a fontos kulturális intézmények. Az objektum-dosszié abban különbözött más operatív dossziéktól, hogy „csak” az objektum elhárításával kapcsolatos anyagokat gyűjtötték benne, „saját” operatív munkát nem folytattak. A dossziékat szintén archív „O” számon irattározták. Erre azonban gyakran nem került sor. Egy 1989. novemberi csoportfőnöki javaslat szerint(18) pedig a nem irattározott, tehát az operatív szerveknél lévő objektum-dossziékat, ha azok nem felelnek meg az „állambiztonsági munka átalakítási folyamatának”, meg kell szüntetni és jegyzőkönyvileg megsemmisíteni. Ugyanitt olvashatjuk: „az irattározott objektum (vonal) dossziék közül megsemmisíteni javasoljuk az alábbiakat:

oktatási intézmények, kulturális objektumok (vonalak)... anyagait.” Így azokkal az objektum-dossziékkal –például kulturális események színhelyéül szolgáló művelődési házak anyagával – egyáltalán nem is találkoztunk. Ugyanígy nem rendelkezünk általában F-dossziékkal sem, hiszen azok anyagát vagy áthelyezték egy később megsemmisített objektum-dossziéba, vagy, a még az operatív szerveknél lévő F-dossziékat - szintén az előbb említett 1989-es javaslat szerint – megszüntették és megsemmisítették. Ez utóbbira példa „Dixi”, azaz Gémes János F-dossziéjának (14-F-9450) megsemmisítési jegyzőkönyve.(19) De hasonlóképpen jártak el bizonyos M-dossziékkal is: „Kárpáti Emese” fedőnevű tmb. M-dossziéjából az operatív értékkel nem bíró jelentéseket megsemmisítették 1988. szeptember 22-én.(20)

A témára vonatkozó iratanyag általános bemutatása után következzen azok közül néhány konkrétabb ismertetése.

Magyarországon az „ellen” szóval jellemezhető kultúra kialakulása, térhódítása a nyugati világhoz képest, mint minden más, késve jelentkezett – már amennyire egyáltalán nyilvánossághoz juthatott. A ’60-as évek végétől-’70-es évek elejétől létező „ellenkulturális” csoportok viszonylag elszigetelten jelenhettek csak meg, a (második) nyilvánosság hiányában az ellenzéki hangok sem erősödhettek fel. Így aztán ezeket a csoportokat a hatalom, az állambiztonság különféle operatív, adminisztratív eszközökkel viszonylag gyorsan, egyszerűen fel tudta számolni.(21)

Az 1970-es évek témánkkal foglakozó legfontosabb forrásanyaga a már említett Horgászok címet viselő, három kötetes dossziésorozat (O-16268/1, O-16268/2, O-16268/3), amelyből nemcsak a legtöbb korabeli fontos underground megmozdulásról kaphatunk képet, hanem a fent vázolt parancsok, utasítások gyakorlati alkalmazásáról, tágabban az állambiztonsági szervek módszereiről is. A köteteket ezért is érdemes egy kicsit részletesebben megismerni – s itt inkább levéltári szempontból, hiszen a témát úgyszólván teljes körűen feldolgozták(22).

A csoport-dossziét (11-CS-770) 1973. december 13-án nyitotta a BM III/III-4-A Alosztály, a Halász Péter és Bálint István nevével fémjelezhető színjátszó csoport ellenőrzésére. A dossziényitás konkrét oka egy színdarab, a „Skanzen gyilkosai” előadása volt. A dossziéban ugyanakkor 1971-72-ből származó iratokat is találunk, hiszen, mint azt több összefoglaló jelentésben is olvashatjuk, Bálint Istvánt és társait már 1971. május 20-ától „Underground” fedőnéven ellenőrizte a BM III/III-4-C Alosztály. Ezt az ügyjelzést 1972. július 13-án vette át a BM III/III-4-A Alosztály. Miután a „szervek” úgy látták, hogy valójában két külön, egymással lazán érintkező csoportról van szó, az ellenőrzést két részre bontották: „Underground” fedőnevű jelzésre (11-CS-771=O-16097) és „Horgászok”-ra. Az előbbi dossziét bezúzták, de mivel kapcsolódott a „Horgászok”-hoz, több, az „Underground” ügyjelzésben keletkezett jelentést leraktak a megmaradt dossziékba is. Így a dosszié megnyitásáról és a bizalmas nyomozás bevezetéséről szóló határozatban összefoglalták a csoport korábbi, ellenségesnek minősített tevékenységét: „Nevezettek Halász lakásán tartanak összejöveteleket és ťszínielőadásokatŤ... Előadásaikban a szocialista társadalommal szembeni közömbösségük hangoztatása, a társadalmi normák ellen való tiltakozás észlelhető. Műsoraikban politikailag kifogásolható, cinikus megjegyzések, allegórikus formában kifejtett ellenséges jellegű kitételek is előfordulnak. Előadásaik nagy részében obszcén és pornográf jelenetek, megbotránkoztató módón kerülnek bemutatásra. A csoport szellemisége anarchista jellegű ... A keletkezett anyagok alapján megállapítható, hogy a csoportosulásban résztvevő személyek tevékenysége társadalmi rendszerünkre veszélyes...”(23)

A bizalmas nyomozás alá vont személyekről adatlapot állítottak ki, amely tartalmazza a nyomozás legfontosabb adatait: a szerv nevét, az ügy nyilvántartó és azonosító számát, a bizalmas nyomozás elrendelését jóváhagyó parancsnok beosztását, a bűncselekményre utaló magatartást, és annak minősítését: „fiatalokat tömörítő társadalomra veszélyes csoportban való részvétel”. Ezen kívül a bizalmas nyomozás alá vont személy adatait rögzítették, „előélet” címszó alatt pedig megjelölték azt is, hogy milyen nyilvántartásban vagy adattárban szerepel már az illető, s hogy szerepeltetésének mi volt az oka. Az adatlapok szintén megtalálhatók a dossziékban. (24)

A szoros ellenőrzés bevezetésére a Halász Péter által 1969-ben alapított színjátszó csoport, a Kassák Stúdió egyik előadása, a már említett „Skanzen gyilkosai” miatt került sor.  A darabot betiltották, a csoport működési engedélyét felfüggesztették. Halász Péter tiltakozását elutasították, s őt rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítették. A darab és a csoport működése mellett állást foglaló Kerényi Grácia cikkének közlését – amely az Élet és Irodalomban jelent volna meg – az állambiztonsági szervek hivatalos kapcsolataik segítségével akadályozták meg.

A bizalmas nyomozás során széles körűen ellenőrizték a csoportot: 1971 óta évről-évre meghosszabbították a 3/a rendszabály alkalmazását (telefon-lehallgatás) a társaság tagjaival szemben. A telefonbeszélgetések legépelt anyagát ugyan nem, de a belőlük készült értékelő jelentéseket beletették a dossziéba: „1972. január 25-én Bálint István beszélgetést folytatott édesanyjával. Elmondotta, hogy Kerényi Grácia cikket írt az Élet és Irodalom számára, melyben fel kíván lépni a kulturális szervek bürokratikus szemlélete ellen a darab betiltása kapcsán. Az adat alapján hivatalos kapcsolataink útján lépéseket tettünk a cikk közlésének megakadályozása ellen (elírás, nyilván: mellett), melyek sikerrel jártak.”(25)

Egyre több hálózati személyt vontak be az ellenőrzésükbe: a csoport vidéki és külföldi fellépéseiről is jelentések készültek. Wroclawi fellépésük kapcsán a BM Nemzetközi Kapcsolatok Osztályán keresztül felvették a kapcsolatot a lengyel állambiztonsági szervekkel is.

Halászék tevékenységéről tehát az összes információ az őket ellenőrzés alatt tartó alosztályhoz futott be, amely a beérkező adatok alapján időről-időre összefoglaló, értékelő jelentéseket, intézkedési, bomlasztási terveket készített, megjegyezve rendszerint azt is, hogy e tekintetben még semmiféle eredményre nem jutottak: „Ellenséges tevékenységük megszakítása céljából a csoport vezetőjét, Halász Pétert 1972. július 9-én – a BM Vizsgálati Osztály – eljáráson kívüli rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítette. Bálint István költővel figyelmeztető jellegű beszélgetést folytattunk le. Intézkedéseink nem érték el céljukat. Adataink szerint a csoport Halász Péter vezetésével továbbra is együtt van.”(26)

Hiába volt tehát a rendőrhatósági figyelmeztetés – amiben egyébként azt is meg kellett ígérnie Halásznak, hogy ezután „rendesen viselkedik” – továbbra is tartottak előadásokat, többek között a Bercsényi-klubban, Békéscsabán és a korszak leghíresebb „underground” helyszínén, a Galántai által bérelt balatonboglári kápolnában. A békéscsabai Jókai Színházban tartott előadásuk, illetve az azt követő vita kapcsán hálózati jelentés készült(27). Ezt a Békés Megyei Rendőr-főkapitányság III/III Osztálya megküldte a BM III/III-4-A Alosztálynak, amit az külön jelentésben is értékelt. Ebben hiányolták azt, hogy semmiféle konkrét ellenséges tevékenységre utaló körülményt nem tapasztaltak, noha meghallgatták a Jókai Színház egyes tagjait is, akik látták Halászék előadását. Ők azonban láthatóan (pontosabban olvashatóan) nem értettek semmit az egészből: „Az előadott mű tartalmát illetően megfoghatatlan, jellemezhetetlen...”(28) „Ami a produkciót illeti, műfaját illetően meghatározhatatlan. Én hepeninnek tartom. Esztétikailag a produkciót nem tudom minősíteni. Talán a legjobb jelző, hogy zagyvaság. Az előadás módját illetően egyértelmű szocializmus ellenességet nem lehet felfedezni.”(29) Ilyenformán az ellenséges politikai tartalmakról sem tudtak információval szolgálni.

Többször meghallgatták a Halász-féle színjátszó csoport 18 év alatti tagjainak szüleit is, akik érthetően folyamatosan tiltakoztak Halász tevékenysége ellen.

Számos környezettanulmányt készítettek a társaság tagjairól, leírva benne korábbi és jelenlegi életkörülményeiket, nem ritkán magánéletük részletezésével együtt, amelyről, a hálózati személyeken kívül, információkat tudtak szerezni a Halászék zajos életével elégedetlen szomszédok meghallgatásaiból is.

Minden információ a szervek rendelkezésére állt tehát a csoportról, mégis viszonylag sokáig nem találtak „fogást” rajtuk, bár fellépési lehetőségeiket operatív intézkedésekkel sikerült teljesen beszűkíteniük: végül már csak lakásokon tudtak előadásokat tartani (ez volt a szoba-színház).

Az újabb és újabb bomlasztási javaslatok között olvashatjuk, hogy mivel maguk az operatív ellenőrzést folytató szervek is megállapították, hogy tényleges eredményt nem tudnak felmutatni, ezért köztörvényes úton kell a csoportosulást felszámolni. Tételesen megjelölték, hogy milyen jogszabályok tennék ezt lehetővé: csendháborítás, vagy garázdaság elkövetése miatt szabálysértési eljárás indítása a csoport egyes tagjaival szemben. (A szomszédok körében a „csendháborítás felháborodást váltott ki, illetőleg riadalom keltő módon történt”). Ide sorolható Halász Péter esetleges kitiltása Budapestről (mert „társadalmi normákat sértő, a szocialista embertípussal ellentétes nevelést folytatott”). A kitiltás másik lehetséges módozataként említik a rendőrhatósági felügyeletet. Utolsó megoldásnak a csoport felszámolására pedig a közveszélyes munkakerülés miatti felelősségre vonást tartották.(30)

Voltaképpen ugyanígy a csoport bomlasztásának célját szolgálta a társaság fiatalkorú tagjainak és szüleiknek meghallgatása is: megpróbálták leválasztani őket a társaságról. (31)

Az ellenőrzést más módon, külső megfigyelés alkalmazásával is erősítették. Ennek anyagát azonban nem csatolták a dossziéhoz. Mindezek ellenére a csoport 1974-ben újabb színdarabot mutatott be.

„Konkrét ellenséges tevékenységet” tehát egyszer sem sikerült az állambiztonsági szerveknek felderíteniük. Nem tudván mit tegyenek, végül a többször visszautasított útlevél-kérelmet, a Franciaországba szóló letelepedési engedéllyel együtt, 1975-ben megadták Halász Péternek és feleségének, Koós Annának gyermekükkel együtt, valamint Breznyik Péternek: „Nevezettek a Belügyminisztérium állambiztonsági szerveinek huzamosabb idő óta ellenőrzött célszemélyei. Ellenséges tevékenységüket a kulturális élet perifériáján fejtik ki, dezorganizálják az öntevékeny kulturális csoportok egy részét, befolyásuk alá vonnak ingadozó személyeket, kommunákat létesítenek, ahol társadalomellenes nézeteiknek megfelelő életmódot folytatnak, terjesztik az anarchista művészetszemléletet ... Ellenséges tevékenységük megszakítására több esetben adminisztratív intézkedéseket hajtottunk végre, amelyek a kívánt hatást nem érték el. Kivándorlásuk engedélyezése az öntevékeny színjátszást megszabadítaná egy fertőző góctól ..."(32)

Ezzel párhuzamosan turista útlevelet adtak Bálint Istvánnak és feleségének, valamint Buchmüller Évának, tudván azt, hogy nem akarnak hazatérni. A kivándorlásuk előtt fokozottan ellenőrizték a csoport tagjait, hazai kapcsolataik teljes felderítése céljából – gondolván, hogy mindenkitől elbúcsúznak, aki számít nekik. Párizsba való távozásuk után pedig az éppen nyugat-európai körútra induló operatív kapcsolatukat készítették fel a szervek a Halászékkal való találkozásra. Az itthon maradottak – többek között Molnár Gergely, a későbbi Spions együttes megalapítója – tevékenységét, valamint a kivándorolt társaikkal való kapcsolattartásukat tovább ellenőrizték 3/a rendszabályon, K-ellenőrzésen (levél-ellenőrzés), külső figyelésen keresztül.

Ezt követően a BRFK Igazgatásrendészeti Osztály Útlevél Alosztálya feljelentést tett Bálint István és felesége, valamint Buchmüller Éva ellen hazatérés megtagadása bűntettének alapos gyanúja miatt, de büntetőeljárás kezdeményezését javasolta a „Horgászok”-kal foglalkozó illetékes III/III-as alosztály is. A csoport kapcsolatait a BM Útlevélosztályán figyelőztették, és megállapították, hogy a Halászékkal kapcsolatban állók közül nyolc személy adta be Franciaországba szóló turista útlevél iránti kérelmét. A büntetőeljárást pedig javasolták „felhasználni a csoport itthon maradt tagjainak bomlasztására, lejáratására”.(33) A vizsgálati eljárás során az itthon maradottakat tanúként hallgatta ki a BRFK III/1. (azaz Vizsgálati) Alosztálya. A tanúk által bemutatott – és a K-ellenőrzés révén az állambiztonság előtt nyilván már ismert – levelek, képeslapok másolatai szintén megtalálhatók a dossziéban, s az 1976. április 20-i, ahogy a Halász-féle színházat dicsérő Le Monde-cikk másolata és fordítása is. Végül javaslatot tettek az ügy lezárására. Ebben röviden összefoglalták a „Horgászok” fedőnevű bizalmas nyomozás és az üggyel kapcsolatos tanúkihallgatások eredményeit.  Megállapították, hogy „A Bálint István és társai által elkövetett cselekmény társadalmi veszélyessége abban van, hogy három olyan személy követte el a hazatérés megtagadást, akik – Halász Péter és társai kivándorlása után – itthon a meg nem értett ťnagy művészekŤ és ebből következő ťmártírŤ szerepében tetszelegtek.”(34) Külön kitér a javaslat a tanúk nem megfelelő hozzáállására, akiknek zöme a “színház köré tömörült ... ún. rajongókból került ki”, akik tehát helyesléssel fogadták a színház elmenekülését: „A tanúk a kihallgatás során a nyomozást végző szervekkel, ezen keresztül érvényben lévő kultúrpolitikai irányelvekkel – amely a színház hazai működését nem engedélyezte – áttételesen pedig a szocialista társadalmi renddel szemben ellenségesen viselkedtek”.(35) Megjegyezték azt is, hogy a tanúk szándéka a színház üldöztetésének nyilvánosság elé tárása, s ezért tájékoztatni kell a Bíróságot, „hogy felkészülten elejét vehessék egy esetleges, a gyanúsítottak mellett végrehajtott szimpátiatüntetésnek, vagy akár rendzavarásnak.”(36)

Erre nem került sor, a Pesti Központi Kerületi Bíróság 1976. szeptember 28-án Bálint Istvánt és feleségét, valamint Buchmüller Évát távollétükben 2–2 évi szabadságvesztésre ítélte.(37)

A dosszié végén található még a benne szereplő személyekről egy határozat, ami szerint az elítélteket alapnyilvántartásba vették.

Ezzel az egészet be is lehetett volna fejezni, ha a büntetőeljárásnak csak Bálint Istvánék felelősségre vonása lett volna a célja. Azonban, mint azt a Vizsgálati Osztály már idézett, az ügy lezárására irányuló javaslatában olvashatjuk, az eljárásnak ezen „túlmenően az volt a célja, hogy a csoport, a szoros baráti kör itthon lévő tagjai körében az eljárás bomlasztást eredményezzen, egyes személyeket pedig lejárasson.”(38)

A fent részletesen tárgyalt források nemcsak Halász Péterék tevékenységének állambiztonsági vonatkozásai miatt fontosak. Lényegében ez a dossziésorozat az, amely – a témában gyakorlatilag egyedüliként – átfogó képet ad a hetvenes évek különböző underground, avantgárd művészetekhez köthető eseményeiről, helyszíneiről, szereplőiről.

Elsőként ezek közül természetesen a balatonboglári kápolnatárlatot kell említeni. A „Horgászok”-ban találunk információkat a Hap Béla, Erdély Miklós nevével fémjelezhető Szétfolyóiratról (amelyből „Pécsi Zoltán” fedőnevű tmb-nek sehogyan sem sikerült egy példányt szereznie(39)). Ezen kívül olvashatunk néhány Bercsényi klub-beli, Egyetemi Színpadon zajló eseményről, érintőlegesen találkozhatunk a Balázs Béla Stúdió és a szentendrei Vajda Lajos Stúdió nevével, s ahogy haladunk előre az időben, egyre több a jelentés a Fiatal Művészek Klubja programjairól.

Mindezeket azért érdemes megjegyezni, mert az előbb említett helyszínekkel kapcsolatosan nem találtunk nagy, átfogó jellegű anyagokat a levéltárban, amelyek csak egy adott helyszínnek – mint pl. az Egyetemi Színpad – eseményeivel, életével, szervezőivel foglalkoznának.

Hiába tudjuk például azt, hogy a Vajda Lajos Stúdió – a későbbi Bizottság együttes – tagjainak volt rendőrségi ügye, ennek ez idáig nyomát sem leltük.

Néhány M-dossziéban vannak még utalások a korszak avantgárd művészeivel és eseményeivel kapcsolatban. Így pl. „Köves Zoltán” fn. tmb. jelentései között olvashatunk egy szentendrei ef Zámbó-kiállításról, s egy Erdély Miklós által tartott előadásról.(40) Hasonló témájúak „Bercsényi” fedőnevű ügynök jelentései(41), vagy a „László” fn. tmb(42), a „Baráth Lajos”(43), valamint a „Frederich”(44) által adott jelentések. „Fehér Tamás” fn.-ű tmb. jelentései között találhatunk néhány érdekesebbet Najmányi Lászlóról, Molnár Gergelyről, a “Hétfői Színpadról.(45)  Az e körben a „leghíresebb”, legtöbbet foglalkoztatott hálózati személy „Pécsi Zoltán” volt, akinek számos, részletes, sokszor elemző jellegű jelentését olvashatjuk a „Horgászok”-ban. Az ő M-dossziéja azonban jelen ismereteink szerint nincs a levéltár birtokában.

Az állambiztonsági szervek az underground kultúra képviselőit természetesen legtöbbször nem pusztán művészeti tevékenységük miatt ellenőrizték. Hiszen számtalanszor hangsúlyozták a parancsok, egyéb vezetői okmányok azt, hogy „az ellenség elsősorban kulturális területen támad”. Így az iratokban szereplő művészekről elsősorban mint ellenséges politikai nézetek képviselőiről, hangoztatóiról olvashatunk – s erre általában művészi tevékenységük volt a legfőbb bizonyíték.   

Az 1968-as nyitást az 1970-es évek elejétől szigorítás, és a „pangás” évei követték.  Ezután csak a következő évtizedforduló hozott ismét változásokat. A hetvenes évek végétől, a nyolcvanas évek elejétől kezdve sokkal szélesebb fronttal kellett szembenéznie a hatalomnak, s ezen belül az állambiztonságnak. A közismert külpolitikai események – Charta ’77, Afganisztán, Lengyelország – és az egyre mélyülő belső társadalmi, politikai, gazdasági, ideológiai stb. válság közepette a magyar társadalom szerveződését már egyértelműen csak a diktatúrával való szembehelyezkedés mikéntje határozta meg. Az államszocialista rendszerrel szemben/alatt/mellett létrejövő „szubtársadalom” nem rendelkezhetett önálló szervezettel, hiszen ebben a diktatúra megakadályozta. Ez a diktatúra viszont már „puha” volt, így az intézményesülési folyamatok elindulhattak.(46)

A „másként gondolkodók” sokféleképpen gondolkoztak „másként” a hatalommal való párbeszéd teljes elutasításától a szükségszerűnek tartott, engedmények elérésére irányuló párbeszédig.

A második nyilvánosság megerősödött: a demokratikus ellenzék egyre szélesebb körben terjesztette a szamizdat irodalmat, de az újságárusoknál kapható egyes sajtótermékekben is a hatalmat bíráló cikkek jelentek meg, vagy éppen korábban agyonhallgatott témákról írtak. A „népi írók” újabb nemzedéke lépett színre (lásd Tiszatáj-ügy), a fiatal írók, költők egyre erőteljesebben hallatták hangjukat (lásd FIJAK-ügy), de folytathatnánk még a különböző „ügyek” felsorolását. A válság egyértelmű jele volt az MSZMP vezetőségétől eltérő véleményt megfogalmazó és azokat nyilvánosságra is hozó „reformkommunisták”  fellépése.

A vázolt folyamatokba természetesen beleilleszkedtek az ifjúsági szubkultúrák is: a többséget képviselő – és a rendszerváltás után kiteljesedő – fogyasztói ifjúsági kultúra megjelenése mellett létrejött egy alternatív ifjúsági kultúra is, amely párhuzamosan az autonómia iránti igény megerősödésével a politika iránt egyre nagyobb érdeklődést, érzékenységet mutatott. Ugyanígy kialakult egy „agresszív” ifjúsági kultúra is: megjelentek a skinheadek – jelezvén azt is, hogy az „ideológiai neveléssel” komoly gondok vannak.(47)

A magas (ellen)kultúra nemzedéki színt is öltött: a sokféleképpen „másként gondolkodó” fiatalok közötti közös pont a szó szoros és átvitt értelmében is elöregedett hatalommal való szembenállás volt.

Sok szempontból meg lehetne vizsgálni ezt a kérdést, az azonban bizonyos, hogy különösen ebben az időszakban, a ’80-as években, a fiatalok egyik alapvető szerveződési elve a zenéhez kötődött. Szociológusok, újságírók egyre nagyobb érdeklődése – és sokszor szimpátiája – kísérte az évtizedforduló környékén feltűnő punkokat, csöveseket, underground zenekarokat, az új hullámot.(48)

Hasonlóan megnőtt irántuk az államhatalom érdeklődése is. Ezt jelzi például az 1981. márciusában megtartott tatai rock-tanácskozás, amelyen a könnyűzene teljes élcsapata mellett megjelentek a műfajban döntéssel bíró vezetők is. Ott voltak Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes, Barabás János, az Állami Ifjúsági Bizottság titkára, Lendvai Ildikó, a KISZ KB Kulturális osztályának vezetője, az Országos Rendezőiroda (ORI), a Zeneműkiadó, az Interkoncert képviselője, Bors Jenő, az MHV igazgatója, s nem utolsósorban dr. Erdős Péter, az MHV márkamenedzsere.(49) A tanácskozáson sok zenészeket, szerzői jogokat, lemezkiadást érintő kérdést megtárgyaltak, a legkeményebb összecsapások a vitákban azonban természetesen azoknak az együtteseknek a működését érintették, amelyek az előző időszakban botrányokat kavartak: Bors Jenő és Erdős Péter is – az alaphangot megadva – élesen kikelt a Beatrice ellen.(50)

A tatai tanácskozás nyitánynak is tekinthető. Ezután természetesen az állambiztonság érdeklődése is megnőtt a fent említett jelenségek iránt. Az „ifjúságvédelmi vonal”, más néven „szervezetlen ifjúság”-vonal és a „kulturális vonal” keretén belül ellenőrzött az államhatalom minden olyan helyszínt, eseményt, amelyet az „ifjúság fejlődésére” veszélyesnek minősített. Általánosságban elmondható, hogy a témára vonatkozó források köre korántsem olyan széleskörű, mint azt korábban feltételezni lehetett.(51)

Azt gondolhatnánk, hogy a „másképpen zenélők”(52) közül azokat részesítették kiemelt figyelemben az állambiztonsági szervek, akik valamilyen formában szorosabban kapcsolódtak ellenzéki körökhöz. Ez így igaz is, hiszen bizonyos underground zenekarok – mint pl. az URH – általában valamely prominens ellenzéki személyiség kapcsolataként tűnnek fel az iratokban, vagy valamilyen ellenzéki megmozdulás résztvevőjeként említik meg őket. Jelen ismereteink alapján viszont csak elvétve fordul elő például a zenei működésükkel kapcsolatos forrás. Más a helyzet a punk- és skinhead-együttesekkel, hiszen néhány zenekart perbe is fogtak (lásd CPg, Közellenség, Auróra Cirkáló, Mosoly).

Nagy mennyiségű, átfogó irategyüttesről tehát e témában sem beszélhetünk. Arra, hogy egyáltalán voltak ilyenek, több adat utal. Erre következtethetünk a hálózati jelentésekből. Ezek több példányban készültek: egy példányt leraktak a hálózati személy összes jelentését tartalmazó M-dossziéba, a többit pedig különböző – az adott jelentés témája szerinti – iratanyagba. A jelentések végén olvasható, hogy a példányokat hova rakták le. Ezek között fordulnak elő olyanok, mint pl. FMH O-dosszié, Almássy téri O-dosszié, Kassák Művelődési Ház O-dosszié, Ganz Mávag O-dosszié. De ugyanígy az Országos és Ifjúsági Rendező Irodának is volt „saját” O-dossziéja, s voltak olyan, feltehetően ugyancsak átfogó anyagok, mint a szintén több jelentés végén feltűnő „beat-anyag”, vagy az egyszerűen „Szervezetlen ifjúság”(53) címet viselő dosszié, amely teljesen ki van  belezve. Hasonlóan több utalást találtunk egy „14-OD-3890” számú dossziéra, amely „A főváros területén kulturális vonalon dolgozó ellenséges személyek anyaga” címet viseli. Ezt nem is irattározták. Találtunk olyan információt is, hogy az Egyetemi Színpadra vonatkozó anyagot az „ELTE-n lévő ellenséges személyek–Bölcsészkar” című dossziéhoz(54) csatolták, amelynek nagy részét ugyancsak megsemmisítették.

    Ezek mellett rengeteg példát lehetne sorolni a témába vágó, de megsemmisített objektum-dossziékra. Hiszen az ún. „OD-napló” tanúsága szerint minden megye és a nagyobb városok rendőrkapitányságának politikai osztályai ellenőrzés alatt tartották az egész korszakban a helyi kulturális életet, az egyetemi és középiskolás ifjúságot. Például Zala megyében 1969. november 4-én nyitottak dossziét „Ideológiai és kulturális területen elhelyezkedő ellenséges elemek” címmel(55). Pest megyében szintén 1969-ben „Kulturális területen támadó ellenséges elemek” cím alatt folytattak ellenőrzést(56), de sok más hasonló címmel találkozhatunk az „ifjúsági vonalon” is. Ezek az objektum-dossziék nem állnak rendelkezésünkre, hiszen többségüket vagy már korábban, vagy a már fentebb említett 1989. novemberi, bizonyos objektum-dossziék megszüntetésére és megsemmisítésére vonatkozó javaslat alapján valóban megsemmisítették. 

Miután ezek a „nagyobb” anyagok nincsenek birtokunkban, más források feltárásához kell folyamodnunk. A témából következően – a punk-pereket kivéve – operatív anyagokkal találkozhatunk. Az eleddig feldolgozott iratanyag többsége M-dosszié, ezen belül is csak néhány olyan van, amelyik „tisztán” zenei témájú.

Az első figyelmet érdemlő ezek közül „Dalos” fn. tmb. M-dossziéja (M-41343), amelyet a BRFK III/III-B Alosztálya nyitott 1981. július 6-án és zárt le 1986. november 2-án. A dossziéban különböző koncertekről, zenei programokról találhatók jelentések: így például a KFT-ről, a GM49-ről, a VHK-ról, Nagy Feró működéséről, vagy a „Kopasz kutya” című filmről. Csak említés szintjén jelennek meg olyan nevek, mint URH, Kontroll, Neurotic, Neoprimitív, Punkráció. Vannak a dossziéban az ORI, az IRI, az MHV működéséről szóló jelentések, s ír az ügynök a különböző ifjúsági, zenei lapokban megjelent cikkek zenészek körében tapasztalt visszhangjáról, vagy a fent részletezett tatai tanácskozásról.

„Dejkó” fn tmb. M-dossziéja (M-41158), amelyet szintén a BRFK III/III-B Alosztálya nyitott, hasonló időszakot és eseményeket ölel fel. A konkrét koncertprogramokon túlmenően általánosságban ugyan, de többet foglalkoznak a jelentések, de általánosságban az új hullámmal, illetve a témát érintő fórumokkal, beszélgetésekkel. De megtudhatjuk például azt is, hogy az 1983-ban tartott „Pop-meccs” szavazáson a legígéretesebb együttesek között – az R-GO mellett – szerepelt a Kontroll Csoport és az Európa Kiadó is, amit az állambiztonság nehezményezett.(57)

Az előbbi két dossziéhoz hasonló „Dobos” fn tmb. M-dossziéja (M-40245), bár kevesebb kapcsolódó információt tartalmaz.

Önmagában az, hogy egy hálózati jelentés arról szól, hogy mikor és milyen koncertek lesznek, még nem bírna különös jelentőséggel. Az viszont már igen, hogy ezekkel az információkkal mit kezdtek az állambiztonsági szervek.   Erről a jelentések értékeléséből, a feladatok meghatározásából következtethetünk. Így például: „... A jelentés alapján megállapítható, hogy a könnyűzenei területről készített értékelő jelentésünk(58) helyesen tartalmazza azt a megállapítást, hogy az engedéllyel nem rendelkező együttesek egyik fő célja a koncertjeiket látogató közönség megnyerése, de nem a zene erejével, hanem a színpadon tanúsított ťbalhésŤ magatartásukon keresztül. Operatív szempontból figyelmet érdemel az a körülmény, hogy a jelentésben szereplő együttesek (a VHK, a Balaton, a Neurotic, az URH, a Kontroll Csoport fellépéséről jelentett az ügynök) kb. 1 éve Á(llam)B(iztonsági) szempontból a látókörünkben vannak, és ennek ellenére egyre több – elhárítási területünkhöz tartozó – művelődési házban és ifjúsági klubban kapnak fellépési lehetőséget.”(59)

Sőt, egy másik, „Dalos” által adott jelentés értékelése alapján azt is megállapíthatnánk, hogy már a KISZ-be is „beférkőzött az ellenség”. Az ügynök arról jelentett, hogy a Belvárosi Ifjúsági Házban megalakult az Amatőr Könnyűzenei Klub és Stúdió, amelyet a Fővárosi Tanács és a KISZ támogat, kifejezetten új hullámos együttesek szerepeltetése miatt. Az értékelésben a következőket olvashatjuk: „A jelentésből megállapítható, hogy a Fővárosi Tanács és a KISZ KB most már nemcsak fellépési lehetőséget biztosít az ťújhullámosŤ együttesek részére, hanem már klubot és stúdiót hozott létre. A fenti szervek nem ismerik összefüggően az ťújhullámosŤ együttesek állambiztonsági szempontból is negatív tevékenységét...”(60)

Az állambiztonságnak – az iratok alapján legalábbis úgy tűnik – nagy szüksége lehetett olyan ügynökökre, akik vagy maguk is zenészek voltak, vagy ilyen körökben mozgolódtak. Ugyanis sem a „szervek” – mint az az értékelésekből gyakran kitűnik – sem a fent említett három hálózati személyen túl mások nem voltak túlzottan tájékozottak: „ ... ťGyapjasŤ fn. tmb. feladatul kapta továbbá, hogy a Kassák Ifjúsági Ház disco-rendezvényén vegyen részt, megállapítani, hogy milyen korosztályú fiatalok vannak ott, tapasztalja-e, hogy a ťpánkŤ irányzatot csinálják-e és a fiatalok ezt hogyan fogadják.”(61) „Gyapjas” jelentése, 1978. január 11.-én: „Feladatomnak megfelelően több alkalommal részt vettem a Kassák Klub disco rendezvényén... Tapasztalatom az alábbi: nagy létszámú közönség, 250–300 fő, akik 90%-át tekintve a tizenévesek korosztályához taroznak. Volt egy 50 fős társaság, akik a terem közepén helyezkedtek el és a hangulatot csinálták. Közbekiáltások, ugrálások, dübürgélés ... Feltűnő volt összevetve a korábbi Kassák-közönséggel(62), hogy ezek hogyan viselkedtek... Külső megjelenésük kopott farmer, foltos ruhák, az ún. ťcsövesŤ gála felszerelés. Bekiáltások is kísérték a zenét, közbe a kezükkel különböző jeleket mutogattak. Összességében nagyfokú rendezetlenség volt, a rendezők nem is törekedtek a rendteremtésre.”(63)

„Futó” fn. tmb. M-dossziéjában(64) ugyancsak a Kassák Művelődési Ház néhány programjáról, így pl. egyik jelentésében az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport, a Bizottság és mások közös fellépéséről olvashatunk.

Az iratok alapján úgy tűnik, kevés volt az olyan hálózati személy, aki kifejezetten zenészekre lett volna „ráállítva”. Inkább az volt a jellemző, hogy a korszak underground színhelyein megfordulva botlottak bele egy-egy koncertbe, vagy találkoztak együttesek tagjaival különböző vendéglátóipari egységekben. Ez utóbbi körbe tartozott „Sárosi” fn. tmb(65), aki főképp a Hungária Kávéházban, illetve az ott megforduló művészek körében, vagy „Huszti”(66), aki különböző helyszíneken járva rögzítette tapasztalatait. Ezekben az anyagokban – és más hasonló dossziékban – tehát csak véletlenszerűen találkozhatunk egy-egy témába vágó jelentéssel.

Érdemes megemlíteni, hogy természetesen nemcsak a fővárosban, hanem más városokban fellépő – akár budapesti, akár helyi – együttesek, klubok tevékenységét is figyelemmel kísérték. Erre a legjobb példa természetesen a szegedi Cpg, a veszprémi Közellenség, vagy a győri Auróra Cirkáló. De voltak kisebb ügyek is. Egy ilyenre világít rá a Vas Megyei Rendőr- főkapitányság állambiztonsági osztálya által nyitott „Geller" című dosszié(67). Ezt egy Dialógus békecsoporttal kapcsolatba került, szombathelyi főiskolán tanuló fiú Személyi-dossziéjaként nyitották. Később átminősítették Csoport-dossziévá, mert az ellenőrzés során kiderült, hogy a főiskolások vezetésével illegálisan működő klubot hoztak létre, ahol különböző középiskolás együttesek tartottak koncerteket: „... A Cemotox együttes 1982-ben került látókörünkbe. Hálózati úton tudomásunkra jutott, hogy akkori próbatermükben közönség jelenlétében Pravda újságot téptek szét és a színpadon szétszórták...”(68)

Az eddigi tapasztalatok alapján a legtöbb operatív anyaga a Beatricének (mint az első, nagy visszhangot kiváltó botrányokat kavaró punk-együttesnek) és frontemberének, Nagy Ferónak, valamint a szintén elsők között megjelenő VHK-nak és vezetőjének, Dr. Grandpierre Attilának van. Róluk szól a legtöbb NOIJ is. A Beatricét nemcsak az őket kísérő botrányok miatt ellenőrizték, hanem azért is, mert kapcsolatban álltak a Fölöspéldány írócsoporttal – amelyben az új zenei irányzatok és a kultúra más területeinek összefogását, összefonódását látták az állambiztonságiak: „A Fölöspéldány írócsoportosulás valamint a Beatrice együttes f. hó 12-én irodalmi koncertet rendezett a budaörsi Jókai Mór Művelődési Házban. A rendezvényen több, a szerv által ellenőrzés alatt álló személy. A ťházi szemináriumŤ aktív résztvevői, valamint a Beatrice együttes ťpunkŤ rajongói vettek részt...”(69)

A NOIJ-anyagok a többi együttes esetében még kisebb mennyiségűek, és általában mellékes információként jelennek meg. Müller Péter neve pl. úgy tűnik fel, hogy a demokratikus ellenzékkel komoly kapcsolatot ápoló Inconnu-csoport tagja, Pálinkás Róbert rendszeresen látogatja a Sziámi-Sziámi együttes próbáit.(70)

„... Az ifjúsági rockkultúra – s azon belül az inkriminált ťpunkŤ és ťújhullámŤ – rendőri megrendszabályozása Magyarországon is eljutott abba  a szakaszba, amely Csehszlovákiában már 1976–77-ben, a Plastic People és a DG 307 ellen hozott börtönítéletekkel megkezdődött: a politikai perek időszakába.”(71)

A III/III Főcsoportfőnökség keretén belül létrehozott III/I Vizsgálati Osztály volt jogosult országos hatáskörrel vizsgálat lefolytatására, míg a megyei, illetve a budapesti rendőr főkapitányságok vizsgálati osztályai csak saját illetékességi területükön járhattak el. A leghíresebb per a CPg együttesé(72). Ezzel egy időben zajlott – és, mint látni fogjuk, a vizsgálat megindítása szoros kapcsolatban is állt – a Mosoly zenekar pere(73). Ugyanígy összefüggésben áll a veszprémi Közellenség(74) és a győri Auróra Cirkáló(75) elleni eljárás megindítása. Ez utóbbi vonatkozásában a vizsgálati dossziékon kívül operatív anyagok is vannak.(76)  

Az első két ügyben az eljárás hasonló alapról indult: egy általános iskolás, 8. osztályos fiú részt vett az óbudai, Meggyfa utcai Mozaik-klubban – amely egyébként egy III. kerületi pártkörzeti klub volt – 1983. február 19-én rendezett koncerteken, amelyen több punk együttes mellett – Kretens, Elhárítás, T-34, Tizedes és a többiek – a CPg és, előzetes bejelentés nélkül, a Mosoly is fellépett. A fiú magnóra is vett fel a koncertekből. Majd a kazettát kölcsönadta egy osztálytársának, aki utóbb – az iratok szerint – CPg-számokat énekelgetett biciklizés közben. Iskolájának igazgatója ezt meghallva, a kazettát elvette tőle, és benyújtotta  a III. kerületi Tanácsnak, ahonnan a rendőrségre továbbították. A CPg tagjai ellen az 1982. december 23-án elrendelt „Tiszavirág” fedőnevű bizalmas nyomozás alapján indítottak eljárást 1983. július 21-én.

Ezzel egy időben – az iratok szerint – egy unokáját féltő nagyszülő, aki nem is írta alá a teljes nevét, kazettát szolgáltatott be a rendőrségnek. Ezen a Mosoly-együttes számai is hallhatók voltak. Az eljárást ezt követően indították meg a skinhead együttessel szemben, 1983 májusában. Az ügyben a tanúkihallgatások során meghallgatták azt a fiút is, aki a felvételt a Mozaik-klubban készítette.

Hasonlóságot mutat mindezzel a két másik együttes ellen indított eljárás. 1983. december 30-án a győrszentiváni művelődési házban punk koncerteket tartottak, ahol fellépett többek között az Auróra Cirkáló és a Veszprémből érkezett Közellenség, vagy más néven Szabotázs együttes. Előbbi ellen közösség megsértése vádjával indítottak eljárást 1984 februárjában, utóbbiak, azaz a Közellenség tagjai ellen garázdaság miatt már folyamatban volt büntetőeljárás, ezt egészítették ki az eljárás során izgatás vádjával.

Az egyik tanú mindkét együttes elleni eljárásban egy akkor 15 éves győri fiú volt, aki, bár a hangosítás, mint általában az ilyen koncerteken, nagyon rossz volt, s így szinte semmit nem lehetett érteni, nemcsak megértette, hanem otthon le is írta az elhangzott számok egy részét. Amikor pedig – hangsúlyozottan más ügyben – beidézték a rendőrségre, és szóba került a szilveszter, elmondta, hol volt, mit látott. Ezt hivatalos kihallgatáson is megerősítette. A védelem – a Közellenség-perben – hiába hivatkozott arra, hogy a fiú még csak 15 éves, és hogy törvényes képviselőinek jelenléte nélkül hallgatták ki. Emellett a tanú a bírósági tárgyaláson már nem is tudta felidézni a szövegeket, de a bíróság ezt is figyelmen kívül hagyta.

Az egyes iratanyagokra külön-külön nem térek ki ennél bővebben. A CPg, de különösen a Mosoly együttes elleni eljárás során számtalan, az ominózus koncerten fellépő punk-együttes tagjait hallgatták ki tanúként és többen közülük rendőrhatósági figyelmeztetésben részesültek.

A CPg tagjait nagy nyilvánosság előtt, csoport tagjaként folytatólagosan elkövetett izgatás bűntettében találták bűnösnek, az együttes tagjait 2–2 év letöltendő börtönbüntetésre ítélték, kivéve a fiatalkorú Varga Zoltánt, akit 1 év 6 hónapot kapott 4 évre felfüggesztve.

A Mosoly tagjait nagy nyilvánosság előtt, csoport tagjaként elkövetett izgatás vádjával ítélték felfüggesztett börtönbüntetésre.

A Közellenség tagjait szintén izgatás vádjával különböző időtartamú – 1év 4 hónaptól 1 év 8 hónapig tartó – letöltendő börtönbüntetésre ítélték.

Az Auróra Cirkáló énekesét nagy nyilvánosság előtt elkövetett közösség megsértése bűntettében találta a bíróság bűnösnek, s 1 év próbára bocsátotta.

A „puha diktatúra” keretei között, 1983–84-ben ítélték el tehát ezeket a zenekarokat – a Mosoly kivételével, amely valóban sok fajgyűlölő szövegű számokat adott elő – a Szovjetuniót vagy általában a kommunistákat becsmérlő, gúnyoló dalszövegeik miatt.

Mint láthatjuk, a fenti témák kutatását több dolog is nehezíti. A forrásanyag szűkössége és feldolgozatlansága mellett például az is, hogy az 1980. utáni iratok jó része minősített. Az itt bemutatott források mellett bizonyára „előkerülhetnek” még olyan iratok, amelyek az alaposabb feltárást lehetővé teszik.

Jegyzetek

(1) Andrássy Mária-Vitányi Iván: Ifjúság és kultúra. A fiatalok kulturális, művelődési magatartása. Bp. Kossuth Könyvkiadó, 1979. De legalább Magyarországon beszélni lehetett róla.

(2) Lásd Cseh Gergő Bendegúz: A magyarországi állambiztonsági szervek intézménytörténeti vázlata 1945–1990. In Trezor 1. A Történeti Hivatal Évkönyve, 1999. (Szerk.: Gyarmati György) 73–91. o. (a továbbiakban Trezor I.)

(3) ÁBTL 1.4.2. Parancsgyűjtemény 45-5-22/70. Ezt megelőzte az MSZMP KB hasonló kérdésekkel foglalkozó ülése (1969. november).

(4) Ez ugyan némileg ellentmond éppen a parancs 1. pontjának (ellenőrizni-funkcióra való tekintet nélkül), de ekkor még nem merült fel komoly problémaként a „hivatalos kultúraszervezők” ellenzéki magatartása.

(5) A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1967–1970. (Szerk.: Vass Henrik) Bp. Kossuth Könyvkiadó, 1974. (Ezen előkészületeket tükrözte az ifjúságra vonatkozó 1971. évi IV. törvény.)

(6) ÁBTL 1.11.1 45-6-16/1973. A BM állambiztonsági szerveinek az ifjúság védelmével kapcsolatos feladatai. A Magyar Népköztársaság Belügyminiszterének 016. számú utasítása. Budapest, 1973. július 4.

(7) Galántai György kifejezése. Galántai György: Adalékok a boglári történethez. In Törvénytelen avantgárd. Galántai György balatonboglári kápolnaműterme 1970–1973. (Szerk.: Klaniczay Júlia és Sasvári Edit), Bp. Artpool–Balassi, 2003.

(8) Lásd ÁBTL 3.1.9. V-159241; ÁBTL 3.1.9. V-159241/1-8, Szalai Miklós és társai (1972. március 15.); ÁBTL 3.1.9. V-159297/1-2, Mehlhoffer Péter (1973. március 15.)

(9)  ÁBTL 3.1.9. V-160493, Konrád György Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című művüket Szentjóby Tamásnál foglalták le, így hármójuk ellen indítottak eljárást „izgatás bűntettének alapos gyanúja miatt. Bizonyítékok hiányában végül az eljárást megszüntették. Szelényi és Szentjóby 1975-ben vándoroltak ki.

(10) Lásd „Pór-Haraszti-ügy”: ÁBTL 3.1.9. V-154419/1-8, Pór György és társai; ÁBTL 3.1.9. V-158402/1-2, Haraszti Miklós és tsa; ÁBTL 3.1.9. V-159604, Haraszti Miklós és társa; ÁBTL 3.2.2. T-9481/1, 3-5 „Összetartók”

(11) ÁBTL 1.11.1.-45-13-4/1973. Jelentés a kulturális területen folyó ellenséges tevékenység elleni operatív munka feladatairól szóló 0022/1970. sz. miniszteri parancs végrehajtásáról. Javaslat a további feladatokra, különös tekintettel az ifjúságvédelmi munkára.

(12) ÁBTL 1.11.1.-45-13-4/1973. A kulturális területen folyó ellenséges tevékenység elleni operatív munka feladatai. Utasítástervezet a 0022/1970. sz. belügyminiszteri parancs végrehajtására.

(13) ÁBTL 1.11.1.-45-13/3/77. Jelentés a kulturális területen folyó ellenséges tevékenység elleni operatív munka feladatait szabályozó 0022/1970. sz. miniszteri parancs végrehajtásának helyzetéről. 1977. III. 15.

(14) ÁBTL 1.11.1.-45-13-12/78/a). Emlékeztető az 1978. május 30-i miniszterhelyettesi értekezletről.

(15) A felsorolt források az 1970-es évekből származnak. Talán ezek témánkban a legfontosabbak, de bizonyára számtalan hasonló dokumentummal találkozhatunk még. Azonban az iratanyag feltáratlansága, illetve az, hogy az 1980. után keletkezett iratok jó része még mindig minősített, nem teszi lehetővé ezek közlését.

(16) Ezekről részletesen lásd: Petrikné Vámos Ida: Iratok a Történeti Hivatalban. In Trezor 1. i. m. 29–61. o.

(17) Lásd erről Müller Rolf: Napi Operatív Információs Jelentések, 1979–89. In Trezor 1. i. m. 251–282. o.

(18) ÁBTL 1.11.1.-45-146/2/89. Javaslat az állambiztonsági operatív nyilvántartás rendszerének felülvizsgálatára.

(19) ÁBTL 1.12.2. 428-581/1989. Megsemmisítési jegyzőkönyv. 1989. május 25.

(20) ÁBTL 1.12.2 428-804/88. Megsemmisítési jegyzőkönyv.

(21) A témáról általánosabban és bővebben lásd Klaniczay Gábor: Ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években. Bp. Noran, 2003. 389 o.

(22) A Halász Péter-féle színház, mint ahogy ebben az időszakban a legtöbb „nemhivatalos” kulturális esemény, valójában elválaszthatatlan ugyanis a balatonboglári kápolnatárlatok eseményeitől. Ennek történetét azonban már valóban feltárták. Galántai György, a kápolna bérlője az általa alapított Artpool Művészetkutató Központban őrzi az ezzel, valamint szinte az összes „underground” művészeti eseménnyel kapcsolatos anyagokat. Legújabban pedig az alapvető monográfia is megszületett erről, lásd fentebb Galántai György: Adalékok a boglári történethez. In Törvénytelen avantgárd. Galántai György balatonboglári kápolnaműterme, 1970–1973. I. m.

(23) ÁBTL 3.1.5. O-16268/1 30. o.

(24) ÁBTL 3.1.5. O-16268/3 82–88. o.

(25) ÁBTL 3.1.5. O-16268/1 73. o.

(26) ÁBTL 3.1.5. O-16268/2 15–16. o.

(27) „Izsák” fedőnevű ügynök jelentése: ÁBTL 3.1.5. O-16268/2 92–95. o.

(28) F. E. meghallgatása, ÁBTL 3.1.5. O-16268/1 102–103. o.

(29) F. A. meghallgatása, ÁBTL 3.1.5. O-16268/1 104–105. o.

(30) ÁBTL 3.1.5. O-16268/1 167–169. o.

(31) Lásd Pl. a 016/1973. sz. parancsban a csak „megtévedt” fiatalok elleni operatív intézkedéseket.

(32) ÁBTL 3.1.5. O-16268/2 216–218. o.

(33) ÁBTL 3.1.9. V-160597, Bálint István és társai 6. o.

(34) Uo. 139–143. o.

(35) Uo. 143. o.

(36) Uo. 144. o.

(37) Uo. 151–152. o.

(38) Uo. 142. o.

(39) ÁBTL 3.1.5. O-16268/2 40–41. o.

(40) ÁBTL 3.1.2. M-38872 „Köves Zoltán”

(41) ÁBTL 3.1.2. M-38325 „Becsényi”

(42) ÁBTL 3.1.2. M-39685 „László”

(43) ÁBTL 3.1.2. M-38967 „Baráth Lajos”

(44) ÁBTL 3.1.2. M-41752 „Frederich”

(45) ÁBTL 3.1.2. M-38235 „Fehér Tamás”

(46) A folyamat ifjúságszociológiai szempontú vizsgálatára lásd például Rácz József: Ifjúsági (szub)kultúrák, intézmények, devianciák. Válogatott tanulmányok. Bp. Scientia Humana, 1998.

(47) Az ifjúsági szubkultúrák változásairól vö. Gábor Kálmán–Mátay Melinda–Kántor Zoltán: Az ifjúság és az elit. Oktatási Kutató Intézet, Budapest, 1994.

(48) Lásd Vitányi Iván munkásságát, Szőnyei Tamás, Kőbányai János, Sebők János cikkeit.

(49) Könnyű műfaj ’81 Popzene és környéke egy tanácskozás tükrében. KISZ Budapesti Bizottság politikai képzési központja, 1981.

(50) Uo. 52–53. o.

(51) Természetesen itt is az eddig feltárt, fellelt iratanyagról van szó.

(52) Szőnyei Tamás: Az új hullám évtizede I–II., Bp. Laude Kiadó, 1989.

(53)ÁBTL 3.1.5.. O-20054. Sokszor nem az archív „O”-szám, hanem az Objektum-dosszié eredeti száma olvasható: 14-OD-2240

(54)ÁBTL 3.1.5.. O-20021/2 (11-OD-3483/II).

(55)OD-4265

(56)OD-4286

(57)ÁBTL 3.1.2. M-41158 52. o.

(58)Több utalás szerint készült ilyen átfogó jelentés, ezt – remélhetően csak egyelőre – nem találtuk meg.

(59) ÁBTL 3.1.2. M-41343 15–16. o.

(60) Uo. 43. o.

(61) ÁBTL 3.1.2. M-40827 257–258. o.

(62) „Gyapjas” korábban a Sebő-klubot és az ikebana-szakkört látogatta.

(63) Uo.

(64) ÁBTL 3.1.2. M-40349

(65) ÁBTL 3.1.2. M-42182; ÁBTL 3.1.2. M-42182/1-2

(66) ÁBTL 3.1.2. M-39271, ÁBTL 3.1.2. M-39271/1-3

(67)ÁBTL 3.1.5. O-18826

(68) Uo. 76. o.

(69) ÁBTL 2.7.2. NOIJ III/III-185. 1979. 08. 28.

(70) ÁBTL 2.7.2. NOIJ BRFK-44 1985. 04. 17.

(71) Klaniczay Gábor: Izgatás nagy nyilvánosság előtt, csoport tagjaként, folytatólagosan... Az írás foglalkozik a CPg és a Mosoly perével. Beszélő 10. sz., in Beszélő Összkiadás 1981–1984. Bp. AB-Beszélő Kiadó, 1992. Szerk.: Haraszti Miklós-Kis János–Kőszeg Ferenc–Nagy Bálint–Petri György–Solt Ottília–Szilágyi Sándor. 617–619. o. Ebben a számban közölték a CPg ellen hozott ítéletet is. Uo. 660–665. o.

(72) ÁBTL 3.1.9. V-164155/1-2, Benkő Zoltán és társai. Benkőnek már egy korábbi, Szegeden zajló perével – amelyen végül bizonyítékok hiányában felmentették – is foglalkozott a szamizdat Beszélő. Lásd Haraszti Miklós: A szegedi punk-háború. Beszélő, 5–6. sz. In Beszélő Összkiadás, 287–289. o.

(73) ÁBTL 3.1.9. V-164258, Erdős József és társai.

(74) ÁBTL 3.1.9. V-164477/1-2, Kiss Attila és társai.

(75) ÁBTL 3.1.9. V-164148, Demeter János András.

(76) Az Auróra Cirkáló egyes tagjainak további anyagai: ÁBTL 3.1.5. O-19508 „Cobra”; ÁBTL 3.1.5. O-18735 „Amatőrök”; ÁBTL 3.1.5. O-19009 „Kopaszok”; ÁBTL 3.1.9. V-166019 Korodi Károly és társa; ÁBTL 3.1.9. V-166019, Korodi Károly és társa. A CPg vezetőjének további anyagát lásd: ÁBTL 3.1.9. V-166043/1-2, Kémeri Attila és társai.

Tisztelt Érdeklődők!

Örömmel értesítjük, hogy a járványügyi veszélyhelyzet megszüntetését követően, 2020. június 29-étől ismét kinyitjuk Levéltárunk ügyfélszolgálatát és kutatótermét, amelyek idén augusztusban sem zárnak be. A zárás alatt érkezett állampolgári megkeresések feldolgozását folyamatosan végezzük, ezzel kapcsolatban türelmüket kérjük.

Kutatótermünkben az egészségügyi biztonsági szempontok megtartása érdekében csökkentett létszámban tudunk egyidőben kutatókat fogadni, ezért – további rendelkezésig – előzetes időpontfoglalást vezetünk be. Az időpontok foglalása 2020. június 24-étől válik lehetővé, a Levéltár honlapján található kutatoterem.abtl.hu linken keresztül, amellyel kapcsolatban kutatóink a számukra kiküldött hírlevélben találnak több információt. Az elkészült másolatok átvételéhez nem kell időpontot foglalni.
A veszélyhelyzet feloldását követően is több egészségügyi óvintézkedést fenntartunk, ezért kérjük ügyfeleinket és kutatóinkat, hogy használják a Levéltár által biztosított érintésmentes kézfertőtlenítő adagolót és viseljenek maszkot.

Megértésüket és együttműködésüket köszönjük!

Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára