Beszámoló Takács Tibor előadásáról

BESZÁMOLÓ TAKÁCS TIBOR ELŐADÁSÁRÓL

A Történelmi Kávéház 2017. szeptemberi rendezvényén levéltárunk történésze, Takács Tibor tartott előadást
Miről szólnak az ügynökjelentések?
Szempontok az „ügynökakták” értelmezéséhez
címmel.

Takács Tibor elöljáróban elmondta, hogy a hazai közbeszéd állandó vagy legalábbis rendre visszatérő témája az „ügynökakták” (nyilvánosságának) kérdése. Az „ügynökakták” „nyilvánosságának” a követelése mögött nem nehéz felfedezni azt a meggyőződést, hogy az állambiztonsági iratok közzététele révén a múlt automatikusan hozzáférhetővé válik a számunkra, és nyomban érthetővé válik az 1990 előtti és utáni történelmünk. Neki viszont meggyőződése – és előadásával ezt kívánja bizonyítani –, hogy az iratok önmagukban semmit sem árulnak el a múltról, a forrásaink mindig értelmezésre szorulnak, és ez az interpretációs metódus az, ami megteremti azok jelentését (és így a múltat is).

Ezt követően konkrét példák ismertetésével hívta fel a figyelmet azokra a problémákra, amelyeket figyelembe kell vennünk az ügynökjelentések olvasása során. Ezek közül e beszámoló csak az elsőt ismerteti – a teljes előadás videofelvétele hamarosan elérhető lesz a honlapunkon, ott a többi példa is követhető lesz.

Takács Tibor a kivetítőn egy ügynökjelentést mutatott be, majd így folytatta:
A „Dalos” fedőnevű titkos megbízott 1981. október 22-én nyilvános helyen találkozott tartótisztjével Gábor Róbert rendőr hadnaggyal. Évtizedekkel később, a könnyűzene állambiztonsági megfigyelését kutató Szőnyei Tamás a jelentést olvasva döbbenten fedezte fel, hogy "Dalos" jelentésének forrása nem más, mint az ő, azaz Szőnyei Tamás akkoriban megjelent újságcikke volt. Persze volt néhány lényeges eltérés. Például Szőnyei Tamás három külön koncertről írt a cikkében (1980. november 8. „E” klub: Beatrice, VHK, Bizottság. 1981. február 15. Kassák Klub: Balaton, Punkráció, Neurotic, URH. 1981. március 18. Szentendre, kultúrház: Bizottság, Kontroll Csoport.), míg az ügynök úgy állította be a dolgot, mintha minderre egyetlen estén került volna sor (a Műszaki Egyetem „E” klubjában). A cikk alapvetően pozitívan viszonyult az új zenei jelenséghez, míg a jelentés negatívan ítélte azt meg.

Ami nem szerepelt a cikkben, a jelentésben viszont igen, az a következő kitétel:
"ezek az új együttesek nem törődnek a zenével, csak a közönség szuggerálásával, önkívületi állapotba hozásával, a balhéval".

Tehát csak ennyi volt "Dalos" eredeti gondolata. Már ha tőle származik egyáltalán. Olvassuk csak el a tartótiszt értékelését:
"A jelentés alapján megállapítható, hogy a könnyűzenei területről készített értékelő jelentésünk helyesen tartalmazza azt a megállapítást, hogy az engedéllyel nem rendelkező együttesek egyik fő célja a koncertjeiket látogató közönség megnyerése, de nem a zene erejével, hanem a színpadon tanúsított „balhés” magatartásukon keresztül."

Nem úgy áll-e a dolog, mintha a tartótiszt Szőnyei Tamás cikkéből és a saját – előre megfogalmazott – politikai ítéletéből gyártotta volna le "Dalos" jelentését?

Ha így van, akkor miről is szól ez a jelentés? Olyan történésekről számol be, amelyek úgy, ahogy le vannak írva, nem is történtek meg, így az állítólagos szemtanú nem is lehetett jelen. Mégsem mondhatnánk, hogy a jelentés egyáltalán ne lenne igaz: a szöveg által hordozott jelentés, a benne megnyilvánuló társadalomkép igaznak tekinthető még akkor is, ha kérdéses a referenciája, sőt igazából egyáltalán nincs referáltja. A textus ugyanis visszatükrözi az állambiztonságnak a könnyűzenéről és általában az ifjúsági szubkultúráról, a „problémás” fiatalokról alkotott képét. Ebből a szempontból az ügynökjelentés kreált volta még előnyt is jelent, hiszen annak megszövegezésében szinte kizárólag az állambiztonság elvárásai játszottak szerepet, a valóság nem zavarta a szerzőt.

További példák ismertetése után így folytatta:
Mint arra Jurij Lotman orosz–észt irodalomtudós, kultúratörténész rámutatott, a történész és a múlt között mindig szövegek állnak, amelyek nem átlátszó ablaküvegek: a „szöveget mindig valaki valamilyen céllal írta, az esemény valamilyen módon kódolva van benne”. A történész elsődleges feladata, hogy dekódolja a forrásként használt textusokat, rekonstruálja a szövegalkotók által használt kódrendszert, aminek révén megállapíthatja, hogy azok mit tartottak közlésre érdemesnek – azaz mit tekintettek tényeknek. A történésznek ugyanis tudatában kell lennie, hogy „egyetlen dokumentum sem tükrözi az élet teljességét, s hogy a realitás milyen hatalmas rétegei nem számítanak ténynek” a szerzőik számára, így nem is rögzítették azokat. A kutató tehát lényegében fordítási praxist folytat: „abból indul ki, hogy a forrásdokumentumot egy másik nyelven írták, amelynek grammatikáját neki kell helyreállítania”.

Ezt követően többek között Rainer M. János és Földes Györgyi állambiztonsági tárgyú tanulmányait idézve elmondta, hogy az ügynökjelentések olvasásakor figyelembe kell venni azt a dialogikus pozíciót, amelyben azok keletkeztek: a besúgónak tekintettel kellett lennie „megbízója”, az állambiztonság, illetve az ezt számára megtestesítő tartótiszt elvárásaira, ami alapvetően meghatározza a sajátos szituációban létrejött szövegek logikáját, struktúráját, nyelvezetét. Ez nem pusztán formai kérdés, hanem nagyon lényeges, a történeti megismerést alapjaiban érintő probléma, hiszen a jelentés ugyan a „külső világról informál, azt »idézi«, de rendje a szervezeté”. Éppen ezért a tartótisztekre e szövegek társszerzőiként tekinthetünk.

A hálózati jelentések tehát nem pusztán a „tárgyukról” szólnak, hanem arról a helyzetről is, amelyben keletkeztek. Pontosabban fogalmazva: ahhoz, hogy megtudjuk, mit mondanak a tárgyukról, fel kell tárnunk azt a kommunikációs szituációt, amelyben ezek a jelentések létrejöttek.

Vagyis meg kell néznünk azt is, hogy ki, kinek, mikor, hol, milyen céllal beszélt.

Ki?
Érdemes az auctor és narrátor megkülönböztetése, amely a hálózati jelentések esetében a polgári név és a fedőnév kettősségében mutatkozik meg, és amelynek a viszonya távolról sem problémamentes. A „hang”, amely beszél, a név, amely a leírtakat hitelesíti: az ügynöké; még akkor is, ha a történeti diskurzusban a hálózati ént nem szakíthatjuk el teljesen a polgári névvel jelölt éntől.

Kinek?
A beszéd mindig valakinek szól, és a beszéd közben mindig tekintettel vagyunk a valós vagy virtuális közönség vélt vagy valós elvárásaira. A hallgatóság tehát „ellenőrzést” gyakorol a beszélő felett, olyannyira, hogy a legtöbben társszerzőként tekintenek rá.

Mikor?
Az ügynök nem a megfigyelés közben írta meg (vagy adta elő szóban) a jelentését, hanem utána, az elbeszélése szükségszerűen retrospektív jellegű. Az ügynökjelentések olvasása, értelmezése során tehát nem kerülhető meg az emlékezet aktusa. Megfigyelés, tárolás, előhívás – nem problémamentes folyamatok.

Hol?
A felidézési körülmények nagyban meghatározzák, miről és hogyan beszél valaki. Az emlékezettudomány egyik fő megállapítása szerint ugyanis az emlékek az előhíváskor nyerik el alakjukat, akkor jönnek létre.

Milyen céllal?
Ez a kontextus: az állambiztonság tevékenysége. Ennek a céljai alapvetően meghatározták, miről szólnak a jelentések, és mi marad ki belőlük (ti. abból, amit az ügynök tapasztalhatott). Kérdés, a hálózati személy mennyire volt tisztában az állambiztonság céljaival. Mindezek mellett nem szabad megfeledkezni az ügynök céljairól sem! Hiszen nemcsak az állambiztonság használta a hálózatot, hanem ennek tagjai is igyekeztek kihasználni a helyzetet saját céljaikra.

És végül az előadás konklúzióját Takács Tibor így foglalta össze:
A forrásainkat, köztük az ügynökjelentéseket nem mérhetjük magához a múltbeli valósághoz (hiszen az közvetlenül nem hozzáférhető a számunkra), legfeljebb a múltnak a történészek által valóságosnak tekintett, a szakmai diskurzusoknak megfelelően – a forrásokból! – megalkotott képéhez mérhetjük a rekonstrukció forrásául szolgáló szövegeket.

Ez a múlt a legtöbbször elbeszélés alakját ölti, vagyis nem az elmúlt valósághoz viszonyítva, hanem a különböző szövegeket összevetve tudjuk kijelenteni, vagy legalábbis jó okkal feltételezni, hogy ebben vagy abban a dologban egy ügynök hazudott vagy dezinformált.

Az viszont felettébb kérdéses, hogy a jelentések megtisztíthatóak-e az állambiztonsági „dezinformációktól”. Sőt az is kérdés, meg kell-e tisztítani egyáltalán: hiszen mi marad egy jelentésből az emberi kommunikációtól elválaszthatatlan tudatos és tudattalan tévesztések, tökéletlenségek, azaz „dezinformációk” nélkül?

[A beszámoló az előadás írásos változata felhasználásával készült.]

Az előadást követően többek között kérdés hangzott el arról, hogy az állampolgár, aki a saját magáról vagy hozzátartozójáról szóló ügynökjelentést olvassa, hogyan értékelje ezeket a jelentéseket? Megismerheti-e az ügynök nevét, és a többi jelentését, hogy azokhoz viszonyítva értékelhesse az iratokat. A válasz az volt, hogy az ügynök neve megismerhető, de az ügynök többi, másokra vonatkozó jelentése csak kutatók számára olvasható, ilyen a törvényi szabályozás.

Egy másik kérdés arra vonatkozott, hogy a kutató az állambiztonsági iratok alapján mikor állíthatja biztosan, hogy az abban szereplő személy ügynök. Erre a kérdésre levéltárunk főigazgatója, Cseh Gergő Bendegúz válaszolt, aki a vonatkozó jogszabály ismertetése után elmondta, hogy a szigorú kritériumok betartása mellett sincs akadálya annak, hogy például a kutató elmondja és leírja, hogy egy-egy konkrét személyt az állambiztonság ügynökként (hálózati személyként) kezelt, bizonyos nyilvántartásaiban így szerepeltette, noha a jelenlegi szabályozás szerint az illető nem nevezhető ügynöknek.

A Történeti KávéháZ következő előadása 2017. október 12-én lesz, és a nagy érdeklődésre való tekintettel már nem 15 órakor, hanem 17 órakor fog kezdődni.
Az előadó Papp István lesz, aki Egy elveszett életmű – Szabó Zoltán politikai eszméi címmel fog tartani előadást.