Nagy Ferenc miniszterelnök
Magyarország 1944–1947 – harc a hatalomért
Magyar dokumentumfilm
54’

[Rendező, producer Fehéri Tamás (†2002), alkotótárs, szakértő Csicsery-Rónai István (†2011), konzulens Vida István, zenei szerkesztő Szigeti Ágnes, gyártásvezető Pákozdy Margit, vágó Koncz Gabriella, operatőr Surányi Z. András, hangmérnök Kapcsos Vince, közreműködött Balogh Emese, Mádi Szabó Gábor, Mohai Gábor, támogató Magyar Történelmi Film Alapítvány, Magyar Mozgókép Alapítvány]
Budapest: Fórum Film Alapítvány, 1997

2018. január 9. szerda 17 óra
Helyszín: ÁBTL aulája
Budapest, VI. ker. Eötvös utca 7.

Kelet-Közép-Európa második világháború utáni története a mai napig tele van tisztázatlan ellentmondásokkal. A háború végére kialakult megszállási övezetek stratégiai felügyelete évtizedekre meghatározta annak a köztes régiónak a sorsát, amelyet már korábban is a kontinens nyugati és keleti nagyhatalmai közötti ütközőzónaként tartottak számon. Közép- és Délkelet-Európa nagy részének szovjet megszállás alá kerülése jórészt azt eredményezte, hogy a nyugati közvélemény, majd a történetírás is már 1945-től „uniformizálhatónak” ítélte meg az ide tartozó országokat, tekintet nélkül helyzetük különbözőségére és eltérő sajátosságaikra. Ebből következően a magyar história 1944 vége és 1949 tavasza közötti történéseinek tudományos értékelése máig megosztja a történészeket is. Az egyik felfogás szerint ez a korszak nem más, mint az államszocializmus kezdete, a kommunista diktatúra bevezető fázisa, amikor is minden a diktatúra javára dőlt el azáltal, hogy a szovjet Vörös Hadsereg megszállta az országot, a Szovjetunió pedig – a nyugati nagyhatalmak asszisztálásával – a Moszkvából hazatért magyar kommunista vezetőket pozícióba juttatva már a kezdet kezdetén évtizedekre eldöntötte a hatalom birtoklásának kérdését. Vannak, akik amellett érvelnek, hogy ennél sokkal árnyaltabb ez a korszak, s önmagában is több szakaszra osztható. Ezen nézőpont szerint az 1944 vége és 1945 novembere közötti időszak értelmezhető népi demokráciaként. Ez formálisan egy nagykoalícióban – vagy álkoalícióban – összefogta az antifasiszta politikai erőket, de ebben a kommunistákat a valós hatalmuknál erősebb pozícióba juttatták. Az 1945 novemberével kezdődő, a népi demokráciát a demokrácia felé elmozdító szakasz azután 1946 végétől – 1947 elejétől ismét a népi demokrácia felé tendált, s ez fordult proletárdiktatúrába 1949-ben. A harmadik felfogás szerint két szakasz különíthető el: az 1944 vége és 1947 nyara közötti, valamint az ezt követő időszak 1949 tavaszáig, amikor már formálisan is megszűnt a többpártrendszer. A bizonytalanságot jelzi az a fogalmi változatosság is, amely a korszak, illetve az alperiódusok megnevezését illeti: népi demokrácia, népi-demokratikus szakasz, koalíciós korszak, fenyegetett demokratizálódás, demokratizálás és presztalinizálás, szovjetizálás kezdete, átmenet/fordulat éve, fordulatok évei, elveszett reformkor, közvetlen, majd irányított demokrácia, próbálkozó demokrácia, többpárti totalitarizmus, kudarcos demokratizálódás.
   Az bizonyos, hogy 1944 végével új korszak kezdődött, melyben erőteljesen jelent meg a magyar társadalom gyökeres átalakulása iránti sürgető igény is. Már az 1930-as években szót követelt magának egy fiatal nemzedék, amely mélyreható reformok bevezetésével szándékozott megváltoztatni a Horthy-rendszert. Megtalálhatjuk közöttük a népieket, a kisgazdákat, az egyházi megújulási mozgalmak fiataljait, a polgári radikálisokat, a szociáldemokratákat, sőt még a hazai kommunista mozgalomhoz tartozókat is. Belőlük a háború végére egy új politikusgeneráció formálódott, amely fontosnak tartotta a társadalom demokratizálódását, a választójogot, a földreformot, a szegény sorsú fiatalok tanulási lehetőségeinek biztosítását. Ez a generáció a háborút követően kénytelen volt tudomásul venni a beszűkült politikai mozgásteret, a szovjet megszállást. Ám a háború itt is és Nyugaton is felfordult világot, szétzilált értékrendet hagyott maga után, egész Európa megváltozott. A világégés mindenhol szétfeszítette a régi politikai rendszerek kereteit, sehol nem lehetett ugyanott folytatni, ahol a háború dúlása miatt abbamaradt. Hatalmas tömegek – kilépve a politikai névtelenségből – részt kívántak venni az új politika formálásában. A szabadság víziója és a megszállás valósága egyszerre köszöntött Európa nagyobbik felére! Az új demokratikus intézmények kiépítése és a jogszerű számonkérés, a felelősség keresése és a felelősök megbüntetése párhuzamosan – ám eltérő módon – zajlott mindenhol. De azt nem lehetett pontosan előre látni, hogy lesznek olyan országok, amelyekben a jogszerű számonkérések jogszerűtlen, antidemokratikus leszámolásokká változnak, mint Magyarországon, ahol a Szovjetunió által támogatott kommunista párt vezetésével a demokratikus intézményrendszer csírái elhalnak, s 1948–1949-re felváltja őket a diktatúra intézményrendszere, és – a háború előttivel együtt – az is lebontásra kerül, amit 1945–1947-ben felépítettek.
   A dokumentumfilm hozzájárul a korszak jobb megismeréséhez. A filmben a korabeli politikai alakítói közül megszólalnak többek között Csicsery-Rónay István, az FKGP Külügyi Osztályának vezetője (1945–1947), Cserenyey Géza, az FKGP Külügyi Osztályának helyettes vezetője (1945–1947), Gábor Róbert, Szociáldemokrata Párt (1943–1947), Horváth János, nemzetgyűlési képviselő, FKGP (1945-1947), Jaczkó Pál, nemzetgyűlési képviselő, FKGP (1945–1947), Mistéth Endre, építési- és közmunkaügyi miniszter, FKGP (1945–1947), S. Szabó Ferenc, földművelésügyi államtitkár, Nemzeti Parasztpárt (1944–1948), Varga László, nemzetgyűlési képviselő, Demokrata Néppárt (1947), Vörös Vince, nemzetgyűlési képviselő, főtitkár-helyettes, FKGP (1945–1947), valamint Vida István, történész.

A Dokufilmklubban az eredetileg két részes filmből az alkotók által oktatási célra készített változatot mutatjuk be. A vetítésre és az azt követő beszélgetésre vendégünk Koncz Gabriella, a film vágója, beszélgetőtársa Palasik Mária és Szekér Nóra, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának történészei. Az est házigazdája Argejó Éva.

Palasik Mária