Beszámoló Sallai János előadásáról

2017. február 9-én a Történelmi Kávéházban Sallai János, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára tartott előadást.

Sallai János határőr ezredesként Magyarország nyugati határain szolgált, így közvetlen, személyes tapasztalatokkal is kiegészíthette a döntő részben levéltári forrásokon alapuló előadását.

Elöljáróban elmondta, hogy az 1989-es határnyitás egy folyamat része volt, amelynek kiemelkedő pillanata volt, amikor 1987-ben, éppen 30 éve, Székely János a BM Határőrség akkori parancsnoka a belügyminiszternek írt levelében a „vasfüggöny”, azaz akkor már elektromos jelzőrendszer (EJR) megszüntetését javasolta.

De mi is volt ez a "vasfüggöny", és milyen történelmi előzményekre nyúlt vissza? A vasfüggöny kifejezést ma sokan Winston Churchillnek tulajdonítják, miközben a kifejezés először a színházi életben szerepelt, 1889-ben tűzvédelmi szempontok miatt építették meg a nézőtér és a színpad közé. Később, az első világháborúban „halálos huzalként” vált ismertté az a német-belga frontvonalakon alkalmazott 2000 V feszültséggel táplált kerítés, amely az ellenséges csapatok között meggátolta a kémek, felderítők és dezertőrök mozgását.

A kifejezés azonban a második világháborút követően, 1946-ban valóban Winston Churchill fultoni beszéde által vált világhírűvé a politikában és a közéletben egyaránt. Ekkor mondta a következőket: „A Baltikumtól, Szcsecsintől, az Adriánál levő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le, a kontinens teljes szélességében. E vonal mögött van Közép- és Kelet-Európa ősi államainak összes fővárosa. Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád és Szófia, mindezen híres városok, környező népességükkel, abban fekszenek, amelyet szovjet szférának kell neveznem, és így vagy amúgy, de mind ki van téve nem csupán a szovjet befolyásnak, de egy igen erős és egyes esetekben fokozódó mértékű moszkvai ellenőrzésnek is.”

Magyarországon Churchill beszéde idején még nem volt a nyugati határon műszaki határzár, de az erős határellenőrzés következtében például 1947-ben 26847 főt fogott el a határőrség. Ez tette indokolttá az akkori politikai vezetés számára, hogy 1949-1950-re Rajkától Alsószölnökig magasfigyelőkből, drótakadályból és telepített aknákból álló akadályrendszerrel zárták le a határt.

Egy 1953-as emigráns lapban például így írták le a kiépült határzárat:
„Osztrák oldal felől nézve a »vasfüggöny« a szögesdrótokkal kezdődik […] Ettől befelé következik az aknazár, amely úgy van felállítva, hogy minden 36 méteren van egy akna, amely a földből kiálló cukorrépához hasonlítható és 2 méterrel beljebb a két–két akna távolságának közepén, tehát mindkettőtől 18–18 méter szélességben és befelé 2 méter távolságban még egy akna van. Mindezek az aknák, illetőleg azoknak gyújtószerkezete dróttal van összekötve. Ez azt a célt szolgálja, hogy a fűben, gazban gázoló határátlépő ne láthassa a drótot, de lehetőleg akadjon bele. A drót érintésére valamelyik aknának okvetlenül robbannia kellene […] Az aknák után ugyanis következik az egész határon áthúzódó 10 méteres gereblyélt határsáv. Ennek is megvolna a maga célja. Az ÁVH-s határőrök nyomban láthatják, hogy történt-e határsértés. Ez a szabály azonban csak nyári és tavaszi, vagy késő őszi időkre vonatkozik, mikor a »vasfüggönyt« gondosan lehet gereblyézni. […] A gereblyézett sáv után még egy akadály vár az érkezőre, vagy a távozóra. A felgereblyézett részre 45 fokos szögben egy-egy alacsonyabb cölöp közé újabb drótok vannak kötve. Ha valaki egyenesen szemben megy a dróttal, akkor okvetlenül megérinti azt. A jelentő akna robban s az őrtornyokból az ÁVH azonnal gépfegyverezni, reflektorozni kezd.”*

Sallai János előadásában - a határzár telepítésének politikai előfeltételeinek ismertetése mellett - kitért az aknatelepítés konkrét gyakorlati-műszaki eseményeire is, külön hangsúlyozva, hogy ez az embertelen módszer nem csupán a határsértők, de a telepítők, a határőrök és a vadak számára is mennyire veszélyes volt. Ezért nem csoda, hogy többször is felmerült a megszüntetés, illetve helyettesítés gondolata. Erre aztán kétszer is sor került: először 1956 nyarán, másodszor pedig 1965 után. Az 1956-os aknafelszedés is közrejátszott abban, hogy 1956-1957-ben közel 200 000 ember tudta elhagyni az országot. Az 1957-es újratelepítést követően a magyar-osztrák kapcsolatok konszolidálódása és az 1964-es Kádár János–Bruno Kreisky találkozó teremtette meg annak a feltételeit, hogy az aknazárat felváltsa a lényegesen humánusabb EJR, azaz elektromos jelző rendszer.

Az előadás különösen érdekes része volt, amikor 1989-es határnyitás konkrét eseményei kerültek sorra. Az akkori vezető politikusok - Pozsgay Imre, Horn Gyula, Németh Miklós - utólagos beszámolóitól jelentős mértékben eltérő nézőpontú megközelítést kaptunk, amelynek részletes ismertetésétől itt - terjedelmi okokból - eltekintünk. Helyette tudjuk ajánlani Sallai János Egy idejét múlt korszak lenyomata - A vasfüggöny története című, 2012-ben megjelent könyvét**, illetve a Történeti Levéltár honlapjára hamarosan felkerülő videó felvételt az előadásról.

Az előadást követően számos kérdés és hozzászólás hangzott el. Szóba került többek között, hogy milyen volt a határellenőrzés vasúton és közúton, milyen speciális módszerekkel őrizték a határt a Fertő-tónál, mennyire szólt bele a Szovjetunió a határzár kiépítésének, majd lebontásának a tervébe és megvalósításába, valamint szó volt arról is, hogy mennyiben tért el a határőrizet a különböző időszakokban a nyugati és a déli, azaz a Jugoszláviától elválasztó határon, mennyi halálos áldozata volt a határsértéseknek, illetve milyen szankciók jártak az elfogott határsértőknek.

A Történeti Kávéház következő, márciusi előadását Cserényi-Zsitnyányi Ildikó fogja tartani Az amerikai Ralston Purina cég vesztegetési ügye Magyarországon címmel.

* Hadak Útján, 1953. 6–7.
** http://www.bm-tt.hu/assets/letolt/konyvjelzo/AVasfuggonytortenetehudeeng.pdf