Miről szólnak az ügynökjelentések? Szempontok az „ügynökakták” értelmezéséhez
A közéleti diskurzusban mostanában elterjedt az „ügynökakták” „nyilvánosságának” a követelése. E mögött nem nehéz felfedezni azt a meggyőződést, miszerint az állambiztonsági iratok közzététele révén a múlt automatikusan hozzáférhetővé válik a számunkra (feltárul, mondtuk volna pár évtizeddel ezelőtt). Takács Tibor előadása arra is fel kívánja hívni a figyelmet, hogy a források sosem önmagukért beszélnek, azokat meg kell szólaltatni – elsősorban az ezzel hivatásszerűen foglalkozó szakembereknek, a történészeknek.
„Míg a közéleti, emlékezetpolitikai munkálkodás terepén van helye a megbélyegzésnek, felmentésnek és hasonlóknak, addig a tudományos kutatások célja – véleményem szerint – más kell hogy legyen. A kutató tevékenysége a megértésre kell hogy irányuljon, ebből a szempontból pedig a moralizáló beszédmód erősen beszűkíti a vizsgálat lehetőségeit, nagyrészt előre megszabva a várható eredményeket” – áll a két évvel ezelőtt a Történeti Kávéházban tartott előadásom meghívójában. Úgy vélem, a fenti mondatok nemcsak az állambiztonsági hálózat létszáma és összetétele kapcsán, hanem a hálózatra vonatkozó valamennyi forrás, mindenekelőtt a hálózati személyek által adott jelentésekkel összefüggésben is érvényesek. Legalábbis akkor, ha a tudományos vizsgálódás a célunk.
Az állambiztonsági iratok között az egyik legkutatottabb forrástípust a hálózati jelentések képezik. Széles körben és magától értetődően használt történeti forrásról van szó, ám éppen ez a „magától értetődőség” teszi indokolttá azt, hogy megvizsgáljuk: milyen tényezőkre kell tekintettel lenni a jelentések értelmezése, a történeti diskurzusban való felhasználás során. Véleményem szerint célszerű, ha ehhez az ügynökjelentéseket – Carlo Ginzburg módszerét követve – kiszakítjuk az „automatizált érzékelés tartományából”, és úgy tekintünk rájuk mint megfejtésre váró szövegekre. Ebből következően sok olyan körülményre is kitérek, amelyek köztudottnak, sőt közhelynek számítanak a tudományos forráskritikát régóta gyakorló szakmabeliek számára. Úgy vélem, mégsem haszontalan ezek számbavétele, hiszen segíthetnek tudatosítani: úgy olvassuk a forrásainkat, mintha egy másik nyelven írták volna, és nekünk az a feladatunk, hogy lefordítsuk azokat a magunk nyelvére. A „fordítás” eredménye persze attól is függ, mihez kívánjuk felhasználni az ügynökjelentéseket, azaz nem csupán egyetlen üdvözítő interpretációs eljárás létezik.