Traumák nyomában: egyházak a kommunista diktatúra szorításában

2025. március 27. Traumák nyomában: egyházak a kommunista diktatúra szorításában

A kommunista diktatúra évtizedei nemcsak az államhatalom brutalitása, hanem a társadalom mély szöveteinek – köztük az egyházak – célzott megbontása révén hagytak nyomot a magyar történelemben. Szabadegyetemünk márciusi beszélgetése során három különböző felekezethez tartozó kutató – Mirák Katalin, Várszegi Asztrik és Földváryné Kiss Réka – osztotta meg egyháztörténeti és személyes tapasztalatait arról, hogy miként működött az egyházi élet a pártállami nyomás és ellenőrzés közepette, milyen stratégiák alakultak ki a túlélésre, és milyen sebeket hordoznak még ma is az egyházi közösségek.

Mirák Katalin, az Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottságának elnöke személyes és szakmai elköteleződéséből kiindulva beszélt arról, hogy a 2005-ben napvilágra került "ügynöklista" hogyan kényszerítette szembenézésre az evangélikus közösséget. Elmondása szerint nem az "ügynökvadászat", hanem az intézményi múlt komplex feltérképezése és feldolgozása lett a bizottság fő célja. A kutatás fókuszában az állambiztonság és az egyház közötti viszonyrendszer áll, amely nélkül lehetetlen átfogóan megérteni a korszak egyházi történéseit.

Várszegi Asztrik, emeritus pannonhalmi főapát személyes és közösségi példát említett a bencések múltfeldolgozó törekvéseiről. A közösség komoly döntéssel nézett szembe saját múltjával, és a kiengesztelődés lelki útját választotta: lelkigyakorlaton, lábmosási szertartással jelezve a bűnbánatot és a megbocsátást. Kiemelte, hogy az egyház belső szolidaritásának megbontása volt a pártállami taktika egyik legsúlyosabb következménye – ez ellen nem csak történeti, hanem spirituális szinten is meg kellett küzdeni.

Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke és a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója elmondta: már egyetemistaként olyan történetekkel találkozott, amelyek megkérdőjelezték a hős–áruló dichotómiákat. A protestáns egyházak sajátosságai – a választott vezetők, a világiak aktív szerepe – külön lehetőséget adtak a pártállamnak a beavatkozásra és a bomlasztásra. A kényszeráthelyezések, a családok egzisztenciális ellehetetlenítése különösen fájdalmas formái voltak az egyházüldözésnek. Ugyanakkor kiemelte: a közösségek ellenállása is megmutatkozott, például a lelkészek elmozdítása elleni tiltakozó presbitériumi állásfoglalásokban.

Várszegi Asztrik szuggesztív hasonlata szerint a kommunista államhatalom "kényszerneurózisban szenvedett": mindent tudni akart, kontrollálni, ellenőrizni, egyszerre több forrásból megerősítve. A besúgói rendszer logikája szerint egyetlen információ csak akkor lett "igaz", ha legalább három független jelentés megerősítette. A küzdelem nemcsak az egyház szervezetét, hanem annak lelkiségét, emberi hálózatait és családi életét is célozta.

A beszélgetés egyik legmegrázóbb szakasza az 1963-as állambiztonsági képzésből származó tankönyvrészlet felolvasása volt, amely nyíltan leírja a "bomlasztás" technikáit. A cél: lejáratás, nevetségessé tétel, a közösségek bizalmi viszonyainak szétrombolása. A példák között szerepel egy "zenekedvelők" csoport szétverése, vagy épp egy lelkész közösségből való kiszorítása pusztán egy véletlen – vagy épp szándékosan generált – találkozás alapján. Mindez jól mutatja, hogy a megtörés nem mindig fizikai erőszakkal, hanem pszichológiai eszközökkel történt. A résztvevők hangsúlyozták: a pártállam tudatosan akadályozta az ökumenikus közeledést. Minden egyházi nyitás, párbeszédkísérlet – legyen az a II. Vatikáni Zsinat vagy személyes kapcsolat – gyanúba keveredett. A külkapcsolatok, nemzetközi szervezetekkel való együttműködés szintén megfigyelés és manipuláció tárgya lett. Mirák Katalin egy készülő kötet kapcsán beszélt egy evangélikus teológiai tanárról, aki naplót vezetett beszervezési folyamatáról – egyedülálló forrásként mutatva meg az állambiztonság "szabálykövető", de erkölcsileg rendkívül problematikus működését. Az ilyen személyes dokumentumok segítenek árnyalni azt a képet, amelyet a hivatalos jelentések közvetítenek.

A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy a cél a megbékélés és a megértés; az egyházi közösségek belső traumáinak feltárása, a múlt árnyékainak tudatosítása az újrakezdés és a valódi szabadság előfeltétele.

A beszélgetés – a traumafeldolgozás egy újabb lépcsőfokaként – nemcsak történeti értékkel bír, hanem aktuális társadalmi tanulságokkal is szolgál: az elhallgatott múlt mindig visszahat, a feldolgozott múlt viszont közösségek újraformálását teszi lehetővé.