Honukban otthontalanok - Beszámoló a konferenciáról
Beszámoló az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára "Honukban otthontalanok" című, a budapesti kitelepítések 65. évfordulója alkalmából rendezett emlékkonferenciájáról.
AZ 1. NAP ELSŐ SZEKCIÓJÁBAN
Gálszécsy András nyugalmazott miniszter, egykori kitelepített,
Palasik Mária, a Történeti Levéltár osztályvezetője,
Gyarmati György, a Történeti Levéltár főigazgatója,
és Bandi István, a Történeti Levéltár munkatársa
előadását hallgathatták meg az érdeklődők.
Gálszécsy András egykori kitelepítettként személyes élményeit osztotta meg a hallgatósággal.
Ő az 1950-es évek elején Mohácson élt a családjával, gimnazista volt. Édesapja 1945 előtt előbb katonatiszt, majd rendőrtiszt volt, ezért kerültek fel a listára. Rajtuk kívül még hét családot telepítettek ki Mohácsról: a helyi polgármestert, a vendéglőst, a cukrászt és módos sváb gazdákat. (Természetesen valamennyit a családjával együtt.)
Éjjel 2 órakor állítottak be hozzájuk az ÁVH-sok, és húsz percet kaptak az összecsomagolásra. Egy 50 kilós csomagot vihettek magukkal, élelmiszert, ruhát, azzal kísérték őket a vasútállomásra. Minden család egy-egy tehervagonban utazott, egy-egy ÁVH-s kíséretével. Három napon keresztül utaztak, míg végül megérkeztek Hortobágy, Halastó állomásra. Innen a borzaspusztai birkahodályokhoz kísérték őket. A két nagy hodályban, a birkák helyén 200-200 embert helyeztek el. Kezdetben fejenként napi egy liter vizet kaptak inni és tisztálkodni. Később rendeződtek a viszonyok, kutat ástak a számukra, katonai barakkokat is építettek nekik, és így már elviselhetőbbé váltak a körülmények.
A 400 kitelepített közül 350 volt a munkaképes korú - a többiek kisgyermekek és nagyon idősek. Fizikai munkát kellett végezni, rizstelepen, a marharépa és a kukoricaföldön, illetve az asszonyok egy része a főzésről gondoskodott.
A kitelepítettek többsége Baranya megyéből érkezett, nemzetiségiek - szerbek, horvátok, illetve osztályellenségnek minősített egykori csendőrök, kulákok, és néhány jobb módú középosztálybeli - katonatiszt, ügyvéd, pap volt közöttük. Igyekeztek nemzetiség szerint külön csoportosulni.
Havonta egyszer kaphattak csomagot, ezt cenzúrázták, épp úgy mint a leveleket.
Volt iskola: a mohácsi polgármester tanította a gyerekeket, és 1953-ban, a kitelepítés végén egy debreceni iskola nevére kiállított bizonyítványt is kaptak.
Az őket felügyelő rendőrök büntetésként élték meg a szolgálatot. Egy részük ezt úgy dolgozta fel, hogy rendkívül durva volt velük szemben, de akadtak olyanok is, akik csak egyszerűen unatkoztak mellettük, és békén hagyták őket.
A kitelepítés alatt nyolc gyerek született, szövődtek szerelmek is, amelyeket aztán a kitelepítés végeztével két esküvő is követett. Kiismerték egymást, rájöttek arra is, kik lehetnek azok, akik jelentenek közülük a rendőröknek.
1953-ban, amikor felszámolták a tábort, nem mehettek haza, tiltott volt Magyarország öt legnagyobb városa is, ezért ők végül Bajára mentek lakni.
Gálszécsy András számára azonban ekkor még nem jött el az igazi szabadulás. Amint Bajára érkeztek, behívták katonának, és így két év múlva, 1955-ben kezdődhetett számára csak a szabadabb élet.
Palasik Mária
„A burzsoázia likvidálásához tartozik a kitelepítés”
A budapesti kitelepítések politikai háttere
címmel tartotta meg előadását.
1950–1953 között a magyar társadalom egy része olyan erőszakos intézkedéssorozatot szenvedett el, amely során családok ezrei számára kényszerlakhelyet jelöltek ki, megfosztották őket addigi életük presztízsétől, házaiktól, lakásaiktól, ingóságaik nagyobb részétől, társadalmi kapcsolataiktól, és megaláztatva kelet-magyarországi zárt munkatáborokba hurcolták, vagy kuláknak kikiáltott parasztok házaiba költöztették be őket. Ez az úgynevezett kitelepítés, amely érintette a déli és a nyugati határsávban megbízhatatlannak vélt embereket, Budapesten és több nagyobb városban és néhány községben pedig a volt politikai elitélteketet és a közvetlen családjukba tartozókat. Jelen előadás a budapesti kitelepítések politikai hátterét, indítékait és az előkészületek irányításának folyamatát tárta fel.
A kitelepítés fogalmának meghatározása után a kitelepítések indítékait vette számba:
- Enyhíteni a lakáshiányt - esősorban persze a kommunista káderek számára, de a munkásságnak is akartak juttatni lakásokat. És mivel a gazdaság fő célkitűzése nem a lakásépítés, hanem a nehézipar fejlesztése volt, a lakáshiányt a meglévő lakások "átcsoportosításával" akarták megoldani.
- A kitelepítés eszköz lehetett az osztályellenségnek minősített egykori politikai elit felmorzsolására.
- A kitelepítésekkel a kitelepítések célpontjain, a kuláknak minősített parasztokon is ütni lehetett.
- A kitelepítéssel a vidéki munkaerőhiányon is igyekeztek enyhíteni.
Az 1951 nyarán lezajlott nagy budapesti kitelepítési hullámot megelőzték kisebb sikeres és sikertelen akciók, melynek során egyrészt rábeszéléssel, nyugdíjasok és kegydíjasok vidékre telepedésének ösztönzésével, másrészt az internáltak és egyéb politikai elítéltek családtagjainak, valamint a valutázóknak és feketézőknek a Budapestről való kitiltásával igyekeztek megoldani a problémát.
Ezek azonban tömeges méreteket nem érték el, ezért más, drasztikusabb, de eredményesebb utat akartak választani.
1951 elején Moszkvában volt egy titkos tanácskozás, ahol Sztálin kiadta az ukázt: mivel az USA minden erejét leköti a koreai háború, teljes erőből fokozni kell a fegyverkezést, és le kell számolni a belső ellenséggel.
Ezt követően alakult meg Magyarországon is a legfelsőbb párt és belügyi vezetőkből az a bizottság, amely a kitelepítés legfontosabb elveit és menetét meghatározta.
Palasik Mária előadásában részletesen ismertette a kitelepítés jogi szabályozásának, operatív előkészítésének és gyakorlati lebonyolításának a menetét, valamint a kitelepítésben érintettek létszámadatait is. Ezek ismertetésétől most terjedelmi okok miatt eltekintünk, viszont az előadás szövege - a többi előadás szövegével együtt meg fog jelenni szerkesztett formában a Történeti Levéltár kiadásában, ott majd ezeket az adatokat is meg lehet találni.
Ez után következett
Gyarmati György
A kitelepítettek külföldi (emigrációs) segélyezése
(A svéd Rädda Barnen Alapítvány és a Chorin család segélyakciója)
című előadása, amelynek tömör összefoglalója az előadótól:
A Föreningen Rädda Barnen („Mentsétek meg a gyermekeket”) svédországi alapítvány, élén Margit Levinsonnal, valamint Chorin Ferenc és lánya, Chorin Daesy az Amerikai Magyar Segély-szervezet részéről 1950/51 fordulóján kezdenek kooperálni a magyarországi kitelepítetteknek szánt csomagküldő akcióról. Akkor még a déli és nyugati határmentéről deportáltak, illetve a kitelepített apácák, szerzetesek megsegítéséről volt szó. Ebben nyitott új fejezetet a budapesti tömeges kitelepítés 1951 kora nyarától. New Yorkban a segélyezés pénzügyi fedezetére, illetve a deportáltak új címeinek a megszerzésére irányult a gyűjtőakció, magát a csomagküldést, annak összeállítását, illetve az Amerikából küldött címekre postázását a svéd karitatív alapítvány szervezte. A magyar hatóságok azonban egyre több akadályt gördítettek a csomagok célba juttatása elé azok „befogadását” illetően: vámteher, fertőtlenítési kötelezettség előírása, téves címzésre való hivatkozás, stb. Emiatt csak az adományok töredékét sikerült tényleges csomagküldésre használni. Az akció elsődleges „információs” haszna így az lett, hogy a kitelepítettek közel egyharmadának – mindegy ötezer főnek – a meghurcoltatási, „utolsó posta” helyszínét tudták megdöbbentő pontossággal feltérképezni. A segélyakciót 1952 szeptemberében „átirányították” a vasfüggönyön túli árva, illetve szegény sorsú magyar diákok tanulásának, megélhetésének az elősegítésére.
A szorgalmasan jegyzetelő tudósító az előadásból még a következőket is felírta:
A svéd alapítvány már 1945-től küldött segélyeket Magyarországra - főleg csecsemőknek tejport, óvodásoknak és kisiskolásoknak tízórait, uzsonnát -, és ezért bízni lehetett abban, hogy rajtuk keresztül el lehet juttatni segélyt "politikai okokból" hátrányos helyzetű csoportok számára is. Az amerikai magyar emigráció, és annak politikai csúcsszerve, a Magyar Nemzeti Bizottmány - melynek egyik vezetője Chorin Ferenc volt - nyílt segítsége erre teljesen esélytelen volt, ezért a svéd alapítvány félig fedőszervként működött az akcióban.
Az amerikai magyarok - Chorin Ferenc személyes vagyonának jelentős hozzájárulásával - a pénzügyi fedezetet biztosítani tudták, és a kitelepítettek címjegyzékét is igen sikeresen állították össze. Itt felmerül a kérdés, hogy a magyar hatóságok miért nem akadályozták meg az amerikás magyarok és az itthoni "osztályellenség" kapcsolattartását? Ennek oka valószínűleg az lehetett - mondta el Gyarmati György -, hogy részben jól jött a külföldi támogatás, amely magyar állami kiadásokat válthatott ki, részben a csomagok "megdézsmálása" rendszer szinten is működött, de ezen túl az is szempont lehetett, hogy a magyar állambiztonsági szervek így fel tudták térképezni az emigráns magyarokat, akiket az itthoni hozzátartozók sorsával megzsarolva potenciális ügynökökként vehettek nyilvántartásba.
A konferencia első szekciójának utolsó előadása:
Bandi István
A magyar katonai emigráció tevékenysége a magyarországi kitelepítésekkel kapcsolatban az 1950-es évek elején
Az előadó mondandóját így foglalta össze:
A magyar katonai emigráció az 1951-ben bekövetkezett tömeges kitelepítésekkel szemben tudatosan és szervezetten lépett fel. Intézkedései nyomát a hozzá közel álló sajtóorgánumon keresztül a Hungária lapjain megjelent információkból próbáljuk rekonstruálni.
A kitelepítésekről szóló tömör tudósításokon kívül, a szervezet arra is törekedett, hogy felhívja a nemzetközi szervezetek, illetve a nyugati világ figyelmét azokra a törtvénytelenségekre, amelyeket Magyarországon a kommunista hatalom hajtott végre. A szervezett propaganda elérte a hatását, ugyanis az ENSZ kitelepítésekkel foglalkozó különbizottsága meghívta az Magyar Harcosok Bajtársi Közössége szakértőit Genfbe, hogy prezentálják a Magyarországon zajló eseményeket. Ennek a tevékenységnek a jelentősége, különösen a magyar állambiztonsági szervek az MHBK ellen végrehajtott operatív intézkedések tükrében, hatványozottan felértékelődik, ugyanis a magyar politikai rendőrség nem tudta felmérni tevékenységük hatékonyságát és annak politikai következményeit.
Az előadáson elhangzottakból - az eljövendő tanulmányt megelőlegezve - még néhány kiragadott gondolat.
Bandi István előadásában a Történeti Levéltárban található MHBK iratokon túl forrásként kezelte a jelenleg még feldolgozás alatt álló, de remélhetőleg hamarosan nyilvánossá váló Makra-hagyatékot is, benne Makra Zoltán és Zákó András levelezésével.
Az előadás bővebben foglalkozott az MHBK szervezetével és működésével, a hadifoglyokról szóló Fehérkönyv és a kitelepítettekkel foglalkozó Feketekönyv című kiadványukkal, valamint azzal is, hogy milyen kapcsolatrendszert építettek ki az Egyesült Államokban - például Eckhardt Tibor felé -, hogy a begyűjtött információikat ne csak nyugati (amerikai, francia és német) titkosszolgálatok hasznosítsák, hanem a magyar politikai emigráció közvetlen céljait is tudják segíteni.
AZ 1. NAP MÁSODIK SZEKCIÓJÁBAN
Gálszécsy András nyugalmazott miniszter, egykori kitelepített,
Erdész Ádám, a Békés megyei Levéltárból,
Cseh Gergő Bendegúz, a Történeti Levéltárból,
és Kis-Kapin Róbert, a Történeti Levéltárból
tartott előadást.
Erdész Ádám összefoglalója:
Kitelepítettek és befogadók
Előadásában egy Békés megyei községbe, Mezőberénybe érkezett kitelepítettek és a község lakóinak együttélését mutatta be. A Békés megyébe kitelepített közül legtöbben a 14.000 lakosú Mezőberénybe érkeztek. Mintegy 250 család, 850 személy kényszerlakhelye lett a háromnemzetiségű község. A véletlen szerencsének és az eddigi kutatásoknak köszönhetően gazdag és rétegzett forrásanyag áll rendelkezésünkre. A kitelepítettekre vonatkozó levéltári források mellett sok visszaemlékezés keletkezett, s nemcsak a kitelepítettek írták meg a maguk emlékeit, hanem egy gyűjtésnek köszönhetően viszonylag sok kitelepítésre vonatkozó paraszti – befogadói – visszaemlékezés is született. Mindezen források alkalmat adnak egy társadalomtörténeti közelítésű vizsgálatra: hogyan alakult az egyaránt az osztályellenség kategóriájába sorolt, de széles civilizációs-kulturális árokkal elválasztott két társadalmi réteg kapcsolata? Az összezártságban mi bizonyult erősebbnek, a hasonló politikai értékrend vagy a civilizációs törésvonal? Mi okozott konfliktust? Hol alakultak ki olyan terek – pl. templom –, amely kitelepítettek és befogadók közelítését szolgálta? Kik voltak a két oldal mintaadó személyiségei? – Az előadó az együttélés minél több társadalomtörténeti aspektusát megpróbálta felvillantani.
Erdész Ádám előadását – jó levéltáros módjára - a források ismertetésével kezdte. Ezután, az összefoglalóban szereplőkön túl, részletes kimutatásokat kaptunk mind a befogadók, mind a kitelepítettek etnikai, felekezeti, vagyoni és foglalkozás szerinti összetételéről, és a számos, jól értelmezhető diagram mellett rajzok és fényképek is színesítették az előadást.
A kitelepítettek és befogadók kapcsolatáról megtudtuk, hogy a sorsközösség szolidaritást teremtett közöttük, és ennek erősítésében nagy szerepe volt Mezőberény értelmiségének. Főleg Lipcsei Gábor református lelkész, de a katolikus és az evangélikus egyház is sokat tett a kitelepítettek támogatásáért, ezen kívül kiemelte még a tanítókat, és az orvost, Dr. Bak Mihályt, aki a kitelepítetteket ingyen gyógyította.
A kitelepítés története a település emlékezetében elmerült – talán tudatosan elfojtották. A rendszerváltás után civil kezdeményezésre felelevenítették a régi történelmi eseményeket, és mind az 1945 előtti zsidó deportálások, mind az 1945 utáni sváb kitelepítés, mind az 1951-es budapesti kitelepítettek Mezőberény kollektív emlékezetének részei lettek. Ezt megemlékező kiadványok, emlékünnepségek és köztéri emlékmű is tanúsítja.
Cseh Gergő Bendegúz előadásának összefoglalója:
Budapestről Kondorosra
Adalékok a Békés megyei kitelepítések történetéhez
Az 1951-ben Budapestről történt kitelepítések leginkább Békés megyét érintették. Az előadás egy Békés megyei településre, Kondorosra kitelepítettek kálváriáját próbálta felvillantani, illetve ennek a kálváriának a „lenyomatát” bemutatni a budapesti kitelepítésekkel kapcsolatos legteljesebb forrásanyagot őrző Történeti Levéltár irataiban. Az előadásban az ide telepített budapesti családok helyzetéhez, társadalmi összetételéhez, vagyoni állapotához és lakhatási körülményeihez kívánt adalékokat szolgáltatni.
Levéltárunk történésze előadásában először lelkiismeretesen ismertette a kitelepítéssel kapcsolatos 1945 előtti (1939-es Miniszterelnökségi Belügyminisztériumi rendeleteket) és utáni (6000/1948 Korm. számú rendelet, 1034/1953 MT határozat) jogszabályokat, a levéltárunkban található forrásokat (ÁBTL – 2.5.6. Kitiltással és kitelepítéssel kapcsolatos iratok, valamint egyedi iratok, például ÁBTL – 4.1. - A-287 Zárójelentés a nemkívánatos elemek Budapestről történő kitelepítéséről (1951. május 21. - 1951. július 18.)., ÁBTL – 4.1. - A-291 Budapestről Békés megyébe kitelepítettek.)
Ez után - Palasik Mária korábbi előadását is felidézve - ő is bemutatta a kitelepítéssel kapcsolatos formanyomtatványok sorozatát, majd Erdész Ádámhoz hasonlóan a Békés megyébe kitelepítettek összetételével kapcsolatos diagramokat mutatott be. Ezt követően tért rá Kondoros település egyedi viszonyainak, valamint az oda érkezőknek a különböző statisztikai szempontok szerinti bemutatására. Végül előadását egyedi esetek ismertetésével fejezte be.
Az előadás témájához kapcsolódik Cseh Gergő Bendegúz egy korábban megjelent cikke: Hogyan nem került Lili bárónő Kondorosra? Adalékok a Békés megyei kitelepítések történetéhez
Kis-Kapin Róbert előadásának összefoglalója:
Kitelepítettek egy szabolcsi faluban, Gyulaházán 1951 és 1953 között
1951. július elején 22 budapesti család arra kényszerült, hogy fővárosi otthonukat hátrahagyva egy igen távoli kis szabolcsi faluban kitelepítettként új életet kezdjenek. Az előadás ezt a szörnyű eseménysort mutatta be: hogyan mérték fel a családokat már hónapokkal korábban, hogyan történt a családok kiértesítése, mi volt a kitelepítés menete és milyen fogadtatásban részesültek új lakhelyükön? Hogyan töltötték mindennapjaikat a „betelepítettek” Gyulaházán, milyen munkalehetőségek adódtak számukra, mi módon ellenőrizték őket a tanácsi és a rendőri szervek? Ismertette a Gyulaházára került személyek összefoglaló statisztikai adatait (mentesítések száma és aránya, Budapest mely kerületeiből származnak a családok, a listavezetők foglalkozások szerinti bontása stb.), ezek szerinti tendenciákat. Végül a családok közül kiemelten foglalkozott 2-3 családdal (pl. Dr. Balogh Pálék, Ipper Sándorék, Sándor Józsefék, Tersztyánszky Ákosék), akiknek a története az előadó szerint tartalmaz valami érdekességet.
Kis-Kapin Róbert elmondta, hogy előadását a Történeti Levéltár - a már korábbi előadók által felsorolt - iratai, valamint nyíregyházi levéltári anyagok alapján készítette. A nyíregyházi levéltárosok sok segítséget nyújtottak számára, és többek között az ő segítségükkel jutott el az egykori megyei tanács VB titkárához is, akitől szóbeli információkat kapott az egykori viszonyokat illetően. Az előadását a kitelepítettek korabeli fényképeinek bemutatásával is színesítette.
Kis-Kapin Róbert a témát korábban egy tanulmányában már bemutatta, lásd:
Betekintő 2013/1.
AZ 1. NAP HARMADIK SZEKCIÓJÁBAN
Hantó Zsuzsa szociológus, történész,
Szécsényi Mihály (Nemzeti Közszolgálati Egyetem),
Papp István (Történeti Levéltár),
és Gönczi Ambrus Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)
tartott előadást.
Hantó Zsuzsa összefoglalója:
A liptószentiváni Szent-Ivány család kitelepítése
A Szent - Ivány család Liptó vármegye legrégibb nemesi családja, akik nemcsak a trianoni határmódosítások és az 1945 utáni kollektív felelősségre vonás, de a kommunista társadalomátalakítás vesztesei is.
Kitelepítésük kapcsán három problémakörrel foglalkozott:
- A liptószentiváni Szent-Ivány család osztozott a szlovákiai magyar kisebbség második világháború utáni sorsában, a munkaszolgálatban és a Magyarországra történő áttelepítésben.
- Hasonló sors várt a Romániában élő Szent – Ivány család tagjaira is. 1949. március 2-ről 3-ra virradóan, ugyanazon időben összeszedték és kényszerlakhelyre hurcolták a földbirtokosokat, előzetes értesítés nélkül, rajtaütésszerűen, magyarázkodás és indoklás nélkül.
- A Budapesten is lakással, házzal rendelkező családtagokat kitelepítették Budapestről 1951. májusától egy 24 órával korábban érkezett kitelepítési határozattal.
Az előadás levéltári források és a családtagokkal készített interjúk segítségével mutatja be a kényszerintézkedések eltérő formáit.
Szécsényi Mihály összefoglalója:
Büszkeség és balítélet – Claire Kenneth írónő magánélete a kitelepítés alatt
Claire Kenneth, azaz Kende Klára (1908-2000) talán a legismertebb magyar lektűr írónő Magyarországon és a világban. Apja kereskedő volt, anyja nevelőnő. A családi háttér és származása tette fogékonnyá a középosztály és az arisztokrácia társadalmi élete és értékei iránt, ugyanakkor alkalmazkodóvá is, hogy „a társaság” befogadja. Házasságaiban és életmódjában igyekezett elképzeléseit, álmait megvalósítani. A valóságot nem csak íróként értelmezte át, de magánéletében is arra törekedett, hogy a „külvilág” csak azt láthassa, amit ő szeretett volna. Már fiatalon írónőnek készült és első regényének az „Éjszaka Kairóban” címűnek 1946-os sikere igazolni látszott ezt az életstratégiát. A „fordulat éve” után azonban sok minden megváltozott. A végső csapást mégis az mérte Claire Kenneth világára, amikor harmadik férjével, Bárdossy Pállal együtt – aki hivatásos katonatiszt volt – őt és fiát is kitelepítették Tiszasülyre 1951 májusában. Alig néhány hónap telt el és úgy érezhette, valóban minden összeomlott, mert férje megszökött és elhagyta egy másik nőért. Az írónő természetesen nem adta fel. Úgy tűnik, számára nem csupán saját személyes sorsa volt a tét, de az a világ is, amelyet önmagában és műveiben is igyekezett felépíteni. Ennek a sajátos, reziliens életútnak egy szakaszát mutatta be, amely annyira sikeresnek bizonyult, hogy Claire Kennethnek napjainkig nincs hiteles életrajza és ez a történet is évtizedekig titok maradhatott.
Az összefoglalóhoz az előadásból még néhány gondolatnyi kiegészítés. Kende Klára zsidó eredetű családból származott, és a német megszállás idején férje, Bárdossy Pál mentette meg a koncentrációs tábortól. 1945 után, amikor írói pályája sikeresen beindult, Aczél Tamás írt az egyik regényéről politikai feljelentés értékű kritikát (1948-ban), ezt követően az Írószövetségből is kizárták. Ez után következett a kitelepítés. Szécsényi Mihály rendkívül szórakoztatóan, talán Claire Kenneth stílusában adta elő Kende Klára történetét - különböző memoárok és az állambiztonsági iratok felhasználásával. A tragikus egyéni sors komikus elemeinek bemutatása egyáltalán nem volt sértő, és előkészítette, felvezette az előadás záró részét, amelyben a saját élettörténetét több változatban is előadó írónőnek igazságot szolgáltatott. Kimutatta, hogy Kende Klára mindent legyőző életösztöne erkölcsi vétkek elkövetése nélkül is lehetőséget adott a személyisége integritásának megőrzésére, és ez az ép személyiség aztán segíthette az emigrációban Claire Kenneth írói pályafutásának kiteljesedését.
Szécsényi Mihály előadása a nap legszórakoztatóbb pontja volt, és a tudományos megközelítést sem nélkülözte - mindenképpen érdemes lesz az előadás írott változatát mihamarabb megismerni.
Papp István összefoglalója:
Gályapadból laboratórium
Fluch Béla festőművész Csorváson
A kitelepítés története során főként a folyamat kezdő és végpontjáról tudunk sokat. Kiket és honnan telepítettek ki, hogyan utaztak el Budapestről a távoli falvakba, s hogyan térhettek vissza előbb a főváros környékére, majd többé-kevésbé eredeti lakóhelyükre. Az eddigi kutatások során kevesebb figyelem vetült a kitelepítettek és az őket fogadni kényszerülők kapcsolatára. Pedig nagyon tanulságos és izgalmas folyamat az, ahogyan a különböző társadalmi réteghez tartozók találkoztak és kapcsolatba léptek egymással. Sokféle válasz születhetett, az egyéni döntésektől függően. Előadásában egy Békés megyei faluba, Csorvásra kitelepített egykori vezérkari tiszt és műkedvelő festőművész, Fluch Béla sorsát vázolta fel. A története addig a pontig tipikusnak mondható, hogy a Horthy-kor elitjéhez kötődő középosztálybeli család tagjaként kellett elhagynia Budapestet. Ám a kényszerű lakhelyváltoztatás nem törte meg, tovább folytatta addigi kenyérkereső mesterségét, a portréfestészetet. Az előadás azt mutatta be, hogy a kiket választott ki képei alanyául és milyen szerepet játszhatott mindez egy újfajta azonosságtudat kialakításában.
Papp István előadásából a fentieken túl azt emelném ki, hogy rendkívül érdekes volt, ahogy az írott forrásokat kiegészítette a főszereplő festményeinek bemutatásával, és ezen keresztül a békési kitelepítés korabeli helyszínével is megismertetett bennünket. A festmények sorsát követve felfedezhettük, hogy Fluch Béla életének emléke leginkább Csorváson őrződött meg, személye körül kisebb kultusz is kialakult - sajátos paradoxon: személyes emlékezetének helye életének legkeservesebb időszakához kötődik.
Gönczi Ambrus összefoglalója:
A Gregersen család és a kitelepítés
A norvég ácsmester Gregersen Gudbrand 1847-ben, a vasútépítés kezdeti időszakában érkezett Magyarországra, s hamarosan vasútvonalak építési munkálataiban, majd a fővárosban is egyre több munkában: gátak, pályaudvarok, középületek építésében kapott fontos szerepet. Az 1890-es években már országos jelentőséggel bíró vállalatot Gregersen családi alapokon működtette. A századforduló idején már nagypolgári társadalmi rétegbe integrálódott családot az 1948 után megszilárduló sztálinista diktatúra megfosztotta anyagi javaitól, sok tagját a kitelepítés sorsára juttatta. Előadásában azokat a motívumokat mutatta be, melyek a népes család egyes tagjai esetében a kitelepítéshez vezettek, illetve azokat a körülményeket, melyek néhány Gregersen leszármazottnál a kitelepítés elkerülését eredményezték.
Gönczi Ambrus vérbeli helytörténészként kísérte végig a Gregersen család életének helyszíneit - ezek közül a legfontosabbak a Ferencvároshoz kötődtek. A magyarországi családalapító ősnek 12 felnőttkort megélt gyermeke volt - hat fiú és hat leány. Ezek mindegyikének élettörténetébe bepillantást nyerhettünk, az utódok sorsáról is kaphattunk adalékokat - biztosan igen jelentős kutatás áll ez előadás mögött. Az élettörténeteket a kivetítőn a szereplők portréi és a helyszínek korabeli fotói, tervrajzai is illusztrálták, így egy cseppet sem volt unalmas, amíg a főváros legnagyobb virilistájának szövevényes családi viszonyait követve eljutottunk a kitelepítésekig. Ebben az előadásban ez volt a végpont - de úgy érezhettük, a család ma élő tagjainak a sorsát is érdemes lenne majd megismerni.
AZ 1. NAP NEGYEDIK SZEKCIÓJÁBAN
Krahulcsán Zsolt a Történeti Levéltárból,
Somlai Katalin az 1956-os Intézetből,
Takács Tibor a Történeti Levéltárból,
és Orgoványi István a Történeti Levéltárból
tartott előadást.
Krahulcsán Zsolt összefoglalója:
Utolsó állomás
Velics László kitelepítése
Lászlófalvi Velics László diplomata, a Heves megyei Kál községbe kitelepített egykori athéni, majd római követ, meghatalmazott miniszter 1953. február 23-án elhunyt. Velics az angolszász orientációjú konzervatív ellenzék tagja, 1942-től athéni követként kapcsolatban állt a görög ellenállási mozgalommal, és a Görögországban élő magyar zsidók mentésében is tevékenyen részt vett. Sztójay Döme kormányra kerülésekor pedig otthagyta állását és feleségével Egyiptomba távozott. Bár Velics László a második világháború előtti diplomáciai testület szimbolikus alakja volt, a kommunista vezetés 1947. szeptember elején mégis római követté (majd meghatalmazott miniszterré) nevezte ki. Hivatalát egyrészt németellenes politikai múltjának, kiváló Vatikáni kapcsolatainak, másrészt annak köszönhette, hogy a Magyar Kommunista Párt feltehetően így kívánta ellenőrizése alatt tartani.
A KOMINFORM szeptember végi magalakulása, a Jugoszláviával való „szakítás” felgyorsította a térségben a szovjetizálás folyamatát. Az SZKP vezetése a hosszabb átmenet helyett gyorsabb, radikálisabb váltást követelt. Velics László a Mindszenty-ügyben még megpróbálkozhatott a közvetítéssel az MKP és a Vatikán között, de 1949 januárjában hazarendelték, és fél évvel később nyugdíjazták. Hazarendelésekor Rákosi Mátyás miniszterhelyettesként személyesen fogadta, s közbenjárására a Népköztársaság Elnöki Tanácsa Velics László nyugdíját felemelte. Azonban nemsokára megvádolták, hogy bizalmas információkat adott ki a budapesti francia követnek, valamint túlságosan szoros kapcsolatot alakított ki a Vatikánnal.
Az előadás bemutatta, hogy a kegyvesztetté vált Velics László, miután megkapta véghatározatát, milyen lépéseket tett a kitelepítés alóli mentesítés érdekében. Fellebbezett a budapesti rendőrfőkapitányhoz, több alkalommal levelet írt Rákosi Mátyás Titkárságára és felhívta a figyelmet, hogy felehetően elírták a nevét és titulusát (külügy- helyett belügyminiszter), de mindhiába: Sztálin halála előtt pár nappal elhunyt.
Somlai Katalin előadásának összefoglalója:
Sorsközösségben
Mester Miklós emlékképe kitelepítésben töltött éveiről
Dr. Mester Miklóst, a Sztójay-, majd a Lakatos-kormány államtitkárát, aki Magyarország német megszállása után Horthy Miklós kabinetirodájával együttműködve vezető zsidó értelmiségiek és művészek deportálás alóli mentesítésével foglalkozott, valamint szűk családját 1951. június 5-én telepítették ki a Borsod megyei Felsővadászra. Mester “nemkívánatossá” minősítését a letűnt rendszerben betöltött magas állami rangja, társadalmi pozíciója, és nem tettei, még kevésbé származása indokolta. A kommunista hatalom ezen adminisztratív intézkedése megtörte a még élete teljésben levő egykori kultúrpolitikus beilleszkedési törekvéseit az elveitől idegen, ugyanakkor adott új társadalmi környezetbe. Pályája ívében tragikus fordulatot hozott, mégis életének személyes narratíváiban – a vele készült interjúkban és visszaemlékezéseiben -, és a családi emlékezetben a “száműzetés” évei nem tragikus emlékként és nem szenvedéstörténetként rögzültek. Előadás az említett források alapján a felsővadászi kényszerélet körülményeit rekonstruálta, ill. bemutatta, hogy az emlékezet stratégiái miként alakították át a viszontagságokkal teli epizód emlékét egy olyan hellyé, ahova “jó” visszajárni.
Az összefoglalóhoz még néhány kiegészítés az előadásból:
Mester Miklós erdélyi származású volt, és a háború előtt a fiatal, radikális, "népi vonalat" követő értelmiség képviselőjeként - Zsindely Ferenc és Tüdős Klára segítségével - kapcsolódott be a politikai életbe. 1945 után több eljárás indult ellene, de ezektől pártfogói - Bereczky Albert református püspök és Rusznyák István, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke közbenjárása, valamint a Pesti Izraelita Hitközség igazolása zsidómentő tevékenységéről - meg tudták védeni. A politikától teljesen visszavonult, a Horizont Szovjet Könyv Vállalatnál König Frigyes vezérigazgató biztosított neki állást, itt dolgozott akkor is, amikor a kitelepítésére sor került.
Kitelepítéséről a Történeti Levéltárban található hivatalos iratokon túl a számos változatban megőrzött memoárok és életútinterjúk tudósítanak. Ezekben közös, hogy a megkonstruált történetek nem szenvedéstörténetet rögzítenek, és három fő motívum köré csoportosíthatók:
- Befogadás - egy özvegy kulák asszony lett a házigazdája. Vele véd- és dacszövetséget kötöttek a hatalommal szemben, de a falu egész közössége - benne a helyi kommunista vezetők is - összefogott a járási pártvezetőkkel szemben.
- A falusi élet elemzése - Mester Miklós emlékezései szerint olyan állapotokat talált Felsővadásziban, mint amilyenek az 1920-as években Székelyföldön voltak. Nagyon elkeserítette, hogy a szövetkezesítés mennyire tönkreteszi a helyi parasztok életét, és ugyanakkor a mezőgazdaság hatékonysága szempontjából is mennyire káros. Elemző, értékelő szemmel fordult környezetéhez, de igyekezett azt a parasztság szemszögéből leírni.
- A kitelepítésbe zsidó családokkal közösen került. Mester Miklós 1945 előtt a liberális nemzetiségpolitika szellemében tekintett a zsidóságra, a kitelepítésben pedig az fogalmazódott meg benne, hogy a zsidóságot nemzetiségi jogokkal kellene felruházni.
A kitelepítés után Budapestre nem térhetett vissza, Dunakeszire jelentkezett be. Egykori igazgatója, König Frigyes visszavette könyvterjesztőnek a Horizont vállalathoz, itt dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Sem 1956-ban, sem később nem vállalt semmi politikai szerepet - lényegében 1945 után soha nem politizált nyilvánosan - az állambiztonsági szervek ennek ellenére csak 1987-ben törölték a nyilvántartásukból.
Takács Tibor előadásának összefoglalója:
Megfigyelt, kitelepített, megfigyelt
Mikecz Ödön és a politikai rendőrség 1945 után
Előadásában azt kívánta bemutatni, milyen problémákat okozott az államvédelem számára egy megfigyelt személy kitelepítése. A Horthy-rendszer egyik vezető politikusaként (a Gömbös-kormány alatt Szabolcs vármegye főispánja, 1935-től a miniszterelnöki sajtóosztály vezetője, 1938-ban igazságügy-miniszter, 1940-től felsőházi tag) szinte természetes volt, hogy Mikecz Ödön 1945 után a politikai rendőrség látókörébe került. 1945 nyarán háborús és népellenes bűnök elkövetésével vádolták, ám 1945 decemberében szabadon engedték, majd 1947 áprilisában meg is szüntették ellene az eljárást. Az államvédelmi szervek azonban folyamatosan megfigyelték, 1950-ben személyi dossziét nyitottak rá. 1951-ben Jászboldogházára telepítették ki, ami – paradox módon – azzal a következménnyel járt, hogy a politikai rendőrség szem elől tévesztette személyét. (Ebben olyan banális körülmény is közrejátszott, hogy a falutól több kilométerre lévő tanyán jelöltek ki számára kényszerlakhelyet.) Mire a Szolnok megyei államvédelem érdemben megkezdte volna a figyelését, a kitelepítése megszűnt, és Tahiba költözött. A Pest megyei politikai rendőrség hamarabb eszmélt, és az 1956-os forradalomig ellenőrizte Mikecz Ödön megnyilvánulásait, viselkedését és levelezését.
Orgoványi István előadásának összefoglalója:
Dr. Birkás Géza kitelepítése
Birkás Géza 1909-ben Budapesten született. Apja középparaszti családból származott, de mivel szülei korán meghaltak, nagybátyja taníttatta. A középiskolát a budapesti Attila utcai állami gimnáziumban és a pécsi cisztereknél végezte. 1931-ben szerzett diplomát a pécsi egyetem jogi karán. A nyári szünetekben többször is járt külföldön nyelveket tanulni. 1929 és 1931 között Genfben az egyetemen nemzetközi jogi és közgazdasági tanulmányokat folytatott. A nemzetiségi jogvédelem érdekelte elsősorban, és Genfben jó lehetősége volt ennek tanulmányozására, illetve itt ismerte meg Teleki Pált, aki felkérte, hogy az Államtudományi Intézet részére a nemzetiségi kérdésekkel kapcsolatos tanulmányokat készítsen. Szabadidejében a közép-európai német nemzetiségi kérdés szakértőjévé képezte ki magát Teleki tanácsára, mivel kevés magyar szakember volt ebben a témában. 1939 márciusában Teleki berendelte a miniszterelnökségre, ahol a nemzetiségi ügyosztályon lett a német nemzetiségi ügyek előadója. Német részről nem nézték jó szemmel Birkás Géza tevékenységét, a nácik többször is követelték a leváltását. Az ostrom alatt Budapesten bujkált.
1945 februárjában az ideiglenes kormány Debrecenbe hívta, és a szervezés alatt álló miniszterelnökségre osztották be, ahol költségvetési ügyekkel foglalkozott. Áprilisban Budapestre küldték, ahol a Teleki Pál Tudományos intézet újjászervezése volt a feladata, mert erre az intézetre akarták bízni a béketárgyalásokhoz szükséges háttéranyagok tudományos igényű előkészítését.
1945 őszén visszarendelték a miniszterelnökségre, ahol a KSH és a Jóvátételi Hivatal adminisztratív ügyeivel foglalkozott. 1948 elején megbízták az elnöki ügyosztály helyettes vezetésével, ahol szintén adminisztratív jellegű tevékenységet végzett.
1947 őszén vagy 1948 elején berendelték az ÁVH központjába, ahol közölték vele, hogy fontos hivatali beosztására való tekintettel kapcsolatban kell állnia velük. Politikailag érdekes közölnivalója alig akadt, hivatali visszaélésekre, korrupciós ügyekre hívta fel a hatóságok figyelmét. 1949. január elején elbocsátották az állásából, hamarosan az operatív kapcsolatot is megszakították vele.
1947-ben belépett az SZDP-be, de a pártegyesítéskor nem igazolták át a pártba. Ezután Szentbékkállára költözött, ahol 1951 júniusában történt kitelepítéséig gazdálkodott.
1951 és 1953 között Poroszlón éltek kitelepítettként. Nagyon nehéz körülmények között dolgozott az állami gazdaságban és más állami vállalatoknál letartóztatásáig. 1953 szeptemberében hűtlenség címén hat év börtönre ítélték, büntetésének nagy részét Márianosztrán töltötte.
Az MNK Legfelsőbb Bírósága elnökségi tanácsa 1957. február 18-án nyilvános tárgyaláson megállapította, hogy az elsőfokú ítélet a büntetés kiszabása tekintetében törvénysértő volt. Mindkét ítéletet hatályon kívül helyezte, és a terheltre főbüntetésként 3 év 4 hónap börtönt szabott ki. A mellékbüntetést és egyéb ítéleti rendelkezéseket változatlanul hagyta. A terhelt a kiszabott szabadságvesztést az időközben kiállott börtönbüntetéssel kitöltötte. 1969. április 12-én halt meg.
E részletes beszámolót csupán egészen röviden kiegészítve: Orgoványi István részletesen beszélt a kitelepítési dokumentumok alapján Birkás Géza Poroszlón töltött időszakáról - ehhez fontos források voltak a "K-ellenőrzés", azaz levélellenőrzés során lefoglalt-lemásolt-megőrzött családi magánlevelek. Birkás Géza 1953-as periratainak pedig fontos részét képezik a mellé telepített fogdaügynök jelentései is, ebből a korábbi életére vonatkozóan is találhatók információk.
A 2. NAP ÖTÖDIK SZEKCIÓJÁBAN
Köbel Szilvia a Történeti Levéltárból,
Mirák Katalin az Evangélikus egyház Tényfeltáró Bizottságából
és Sz. Kovács Éva a Történeti Levéltárból
tartott előadást.
Köbel Szilvia előadásának összefoglalója:
A budapesti evangélikus gyülekezeteket érintő kitelepítések dokumentumai
Az 1951˗1953 közötti budapesti kitelepítések hivatalosan nem irányultak az egyházak és a vallásos emberek ellen, mégis nagy hatással voltak a különböző egyházak gyülekezeteinek életére. Mivel az egyes belügyminisztériumi kitelepítési határozatokon nem találunk utalásokat a kitelepítettek egyházi hátterére, pusztán a levéltári adatok alapján nagyon nehéz dokumentálni ezt az összefüggést. Ennek feltárásában nagy segítséget jelentett a budapesti kelenföldi és városligeti fasori evangélikus gyülekezetek által az ötvenes években készített feljegyzés, mely tartalmazza azon gyülekezeti tagoknak a névsorát, akiket családjukkal együtt 1951-ben kitelepítettek, sőt legtöbb esetben a kitelepített család régi és új (kitelepítési) lakcímét is feltüntették, valamint a családfő foglalkozását, gyülekezeti tisztségét is megjelölték. A gyülekezeti feljegyzések és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található kitelepítési iratok összevetése nyomán kirajzolódik az 1951-es budapesti kitelepítéseknek az evangélikus egyház életére gyakorolt hatása, ami egyúttal indirekt megnyilvánulása volt a pártállami hatalom egyházakkal szembeni ellenséges politikájának is.
Mirák Katalin előadásának összefoglalója:
„A lakás lezárva, a kulcs a házmesternek átadva” – és ami ezután következett
A kitelepítések evangélikus egyházi háttereí/em>
Az 1951–1953-as budapesti kitelepítések számos evangélikus vallású személyt, egyháztagot is érintettek, és a velük történtek a belügyminisztériumi iratok alapján részben rekonstruálhatóak is. Míg azonban ezek elsősorban a hatalom logikája és működési mechanizmusa felől mutatják be az eljárásokat, az egyházi források (pl. egyházkormányzati szervek, testületek iratai az Evangélikus Országos Levéltár gyűjteményében, családi iratok, és az oral history elbeszélései) más szempontok szerinti olvasatra is lehetőséget adnak.
E dokumentumok a történések feltárásán túl további – s az egyházi önismeret szempontjából sem érdektelen – kérdéseket vetnek fel: hogyan viszonyult az egyházvezetés a kitelepítettekhez a száműzetés éveiben, majd a szocializmus későbbi évtizedeiben? Mit tehettek és mit tettek az egyházvezetők a pártállam legvérmesebb egyházüldöző éveiben a kitelepített hívekért? Hogyan működött az egyházon belüli „védőháló” egyes lelkészek, gyülekezeti tagok, hittestvérek korántsem veszélytelen, mégis áldozatos mentőakciói révén? Az egyéni sorsok mint mikrotörténetek nemcsak az evangélikus egyháztörténet máig alig feltárt, és méltatlanul kevéssé ismert területére világítanak rá, de a pártállami rendszer lényegét sajátosan jellemző jelenség - a kitelepítés - makrotörténetének teljesebb megismeréséhez is közelebb visznek.
Ahogy a fentiekből látszik, az első két előadás összefüggött - mindkettő az evangélikus egyház szervezetének és tagjainak, híveinek kitelepítéssel kapcsolatos történetét dolgozta fel.
Mirák Katalin felidézte, hogy a kiépülő Rákosi-rendszer felszámolta az egyházak függetlenségét, és ennek része volt az iskolák és egyéb egyházi tulajdonok államosítása, az egyházi egyesületek feloszlatása, a különböző koncepciós perek az egyházvezetők ellen, a papok-lelkészek letartóztatása, internálása, az evangélikus egyházban a centralizálás - a korábbi négy püspökség helyett két budapesti székhelyű püspökség szervezése, a püspökök kézi vezérlésű irányítása.
Az evangélikus egyház ebben az állapotában korlátozott eszközökkel rendelkezett az 1951-ben kitelepítettek megsegítésére. Igyekeztek segítséget nyújtani a híveknek a költözésben, a kitelepítési célpontokon a helyi evangélikus lelkészek és közösségek próbálták átvenni a kitelepítettek lelki gondozását, és e mellett természetesen fizikai segítséget is nyújtottak. Mentesítési kérelmekben is igyekeztek közbenjárni, Reök Ivánnak - aki 1949-től az evangélikus egyház egyetemes felügyelője volt - több levele is ismert, amelyet Házi Árpád belügyminiszternek és Kossa Istvánnak, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetőjének küldött különböző evangélikus (világi) tisztviselők érdekében, akik az előző rendszerben a hatalmi elit részei voltak, és ennek okán kerültek fel a kitelepítési listára - többnyire eredménytelenül.
Köbel Szilvia városligeti és a fasori evangélikus gyülekezet iratait a Történeti Levéltár irataival összevetve a gyakorlat, a kitelepítés áldozatai felől foglalkozott a témával. Különböző statisztikák összevetése után egyedi eseteket is ismertetett, külön kiemelve Kendeh György evangélikus lelkész történetét, aki a bebörtönzött Ordas püspök belső köréhez tartozott, és akit lemondattak lelkészi posztjáról és ezt követően internálták a családjával együtt. Érte az evangélikus egyház vezetése egyetlen lépést sem tett, minden segítséget megtagadtak tőle.
Köbel Szilvia és Mirák Katalin előadásuk végén elmondták, hogy a kutatást a legnagyobb, a Deák téri evangélikus gyülekezet iratainak feldolgozásával fogják folytatni, emellett továbbra is fontosak a még élő egykori kitelepítettek visszaemlékezései és a memoárok.
Sz. Kovács Éva előadásának összefoglalója:
Kényszerintézkedések egy embermentő ellen
Dr. Pétery János és családja kitelepítése
Dr. Pétery János jogász, pénzügyi szakember kitelepítésén keresztül ismertette az ún. kényszerintézkedések történelmi és jogi hátterét.
Dr. Pétery János, akinek élettörténete szorosan összekapcsolódott a huszadik századi magyar történelem legfontosabb eseményeivel, a két világháború közötti Magyarország jelentős közéleti szereplői közé tartozott, a Vöröskereszt munkatársaként aktívan részt vett a zsidó üldözöttek mentésében.
Előadásában kitért a kényszerintézkedés fogalmára, fajtáira (pl. kitiltás-kitelepítés) és a hatalom szerepére ebben a folyamatban. Bemutatta, hogy milyen okok vezethettek dr. Pétery János és családja kitelepítéséhez, illetve hogy hogyan alakult a szintén kitelepített családtagok sorsa (Balogh Gábor és dr. Pétery Jenő kitelepítése). Összehasonlította a három személy kitelepítésének történetét (pl. miért kerültek a kitelepítettek listájára, hová kerültek, mentesítési kérelmükre milyen válasz kaptak, illetve hogyan alakult a további sorsuk), tehát milyen egyedi, illetve általános vonásokat hordoznak ezek az esetek.
Sz. Kovács Éva érdekes és tartalmas előadásából két csomópontot emelnék ki: Pétery János 1944-45-ös zsidómentő tevékenységét és az 1951-es kitelepítését.
Pétery János pénzügyi tisztviselőként egy budai villával rendelkezett (Tulipán utca 15.), ahol több lakást is kiadott. Ezek egyikében lakott 1940-től Friedrich Born svájci üzletember, aki 1944. május végétől 1945. januárjáig a Nemzetközi Vöröskereszt svájci delegátusa volt. Az ő segítségével jutott anyagi támogatáshoz a vészkorszak idején a Sztehlo Gábor vezette gyermekmentő szolgálat. A szervezet munkájában, mint a Nemzetközi Vöröskereszt Budai Gyermekakciójának helyettes vezetője, Pétery János is részt vett. Az embermentésben résztvevők az életüket kockáztatták, mivel Sztehlo Jó Pásztor Egyesületének munkáját a Gestapo folyamatosan figyelte. Pétery ráadásul nem csak a Vöröskereszthez és a Sztehlo egyesületéhez kapcsolódott, hanem a Tulipán utcai villában számos üldözöttett is bújtatott.
A Tulipán utcai villa aztán a 1951-es kitelepítéseknél vonzó célpont lett kitelepítők számára, ezért aztán Pétery a családjával Mezőberénybe, egy kuláknak minősített gazda házába került. A gazda, Litauszky György, 28 hónapot töltött a kazincbarcikai internáló táborban beszolgáltatás elmulasztása miatt, és még az 1960-as évek elején is figyelte az állambiztonság.
Sz. Kovács Éva előadásának különösen érdekes része volt az, amikor a kitelepítés alóli mentesítési ügyekre hozott példákat.
A kitelepítettek listájára került József Attila testvére József Etus a gyermekeivel, mint panzió tulajdonos, akit aztán Major Tamás közbenjárására maga Rákosi mentesíttetett. Keviczky Sándor mérnök, miniszteri tanácsost azért mentesítettek, mert azt Illyés Gyula kérte arra hivatkozva, hogy a nyilas időkben Keviczkyék bújtatták. /"Házi elvtárs telefonált, Illyés Gyulát bújtatta"/. Mentesítést kapott Zalka Máté unokaöccse, Zalka Miklós, vagy a statáriummal kivégzett Fürst Sándor rokona Fürst László is.
Ugyanakkor nem járt mentesítés az Sz. Kovács Éva előadásában főszereplő, az 1944-45-ben a Sztehlo Gábor-féle gyermekmentő hálózatban fontos szerepet betöltő Pétery Jánosnak, valamint féltestvérének, a pénzügyi tisztviselő Balog Gábornak. Balog Gábor esetében elismerték ugyan a hatóságok, hogy tévedés történt, nem azonos Lovasi Balog Gábor gyártulajdonossal, viszont azzal az indokkal nem mentesítették, hogyha már "kitelepítették, akkor maradjon is ott".
A 2. NAP HATODIK SZEKCIÓJÁBAN
Okváth Imre a Történeti Levéltárból, Borvendég Zsuzsanna a Történeti Levéltárból, és Cserényi-Zsitnyányi Ildikó a Történeti Levéltárból tartott előadást.
Okváth Imre előadásának összefoglalója:
Kitelepített katonák
Az előadás elsődlegesen az ÁBTL forrásokra támaszkodva mutatta be a kitelepítést elszenvedettek sorsát, életét. Részletesen foglakozott a kitelepítettek utolsó katonai beosztásával, rendfokozatával, az esetleg felbukkanó egyedi motivációkkal a döntések meghozatalában, különös tekintettel az 1945. utáni szolgálatok megítélésére. Döntően a határozatok visszavonására irányuló mentesítési kérelmek elemzéseire és a kialakuló „katonai települések” jellemzőinek a bemutatására koncentrált az előadó.
Okváth Imre előadásában elmondta, hogy az összes ("saját jogon") kitelepített 33%-a volt katonatiszt, a többségük 1945 előtt, azaz az állambiztonsági szakzsargon szerint a "horthysta katonatisztek" kategóriájába tartozott. Ezek az emberek két szempontból is a kitelepítések célpontjában álltak: egyrészt mint az előző rendszer elitjének meghatározó részét kívánták őket eltávolítani, vagyonuktól, egzisztenciájuktól és kapcsolataiktól megfosztani, másrészt ők rendelkeztek Budán és a pesti belső kerületekben olyan lakásvagyonnal, amelyet el lehetett rabolni.
Az ezres nagyságrendben található esetek kutatása még folyamatban van, de az eddig megvizsgált ügyek is tartalmaznak általánosítható következtetésekre alkalmas adatokat. Például kitelepített katonatisztek budapesti lakásainak kerületi megoszlását illetően, a tulajdonosok életkorának, státuszának és családi állapotának vonatkozását illetően, valamint a menekülési lehetőségek-útvonalak illetően. Ezekre az előadó a statisztikai adatokon túl egyedi esetek bemutatásával is példákat hozott.
Borvendég Zsuzsanna előadásának összefoglalója:
Kitelepítettek egy kémkedési perben
1952. december 24-én az ÁVH elhurcolta lakásáról a Tószeghy-Freund család leszármazottját, Hatvany Lili fiát, Tószeghy Tamást. Története szorosan kapcsolódott a francia katonai attasé helyettese, Jean Christian Paillet elleni nyomozáshoz, amelynek következményeként több persorozatban emberek tucatjait ítélték el. Paillet 1949. december 25-én érkezett Magyarországra, és a budapesti Military Permit Office (Katonai Engedélyek Hivatala, KEH), vagy ahogy a magyar államvédelmi szerv nevezte: a Trizónia Hivatal vezetője lett. A hivatal feladata volt a megszállás alatt álló Németország nyugati övezetébe megadni a beutazási engedélyt, de fő profilja természetesen a hírszerzés volt. A Trizónia Hivatal kapcsolataként ítélték halálra Tószeghy Tamást, azzal vádolva, hogy a francia irányítás alatt lévő szervnek adatokat szolgáltatott ki. Perében számos kitelepített ismerősét meghurcolták, ügyet sem vetve arra, hogy az alföldi pusztában, szigorú lakhelyelhagyási tilalom mellett nehéz lett volna kémadatokat gyűjteni. Az eljárás során gyanúsítottként és vádlottként szereplő kitelepítettek sorsát ismertette az előadás.
Az érdekes és tartalmas előadás, amely jelentős részben Borvendég Zsuzsanna egy korábban a Betekintőben, a Történeti Levéltár internetes folyóiratában megjelent tanulmányára támaszkodott - Borvendég Zsuzsanna: Kitelepített kémek. Betekintő 2013/1. szám - a tragikus történetről ezzel a zárlattal számolt be: Tószeghy Tamást 1954. március 9-én kivégezték. A hozzá kapcsolódó nyomozás során több tucat ember került az ÁVH látókörébe, a fő tárgyaláson kívül két másik pert is megrendeztek, egyrészt Tószeghy Richárd és társai, valamint dr. Grósz István és társai ellen. Az ügy rendkívül szerteágazó, Paillet és több más diplomata kitiltásához és kémkedésük bizonyításához jól szervezett kémhálózatot kellett a hatalomnak felmutatnia, a benne részt vevőket pedig látványosan megbüntetnie.
Cserényi-Zsitnyányi Ildikó előadásának összefoglalója:
„Szent Jeromos eltűnt a nagymama alatt”
Kitelepítésben a Chorin- és Weiss-család két bizalmasa
Kelemen Ferencet és családját 1951. július 4-én telepítették ki Besenyőtelekre. Kelemen 1920-tól a Magyar Pénzügyi Szindikátus, majd 1924-től a Magyar Földhitel Intézet igazgatója volt, innen vonult nyugdíjba 1936-ban. Ezt követően 1937. és 1945. között a „Labor Bizalmi Rt,” igazgatója volt, ami a Weiss család összes érdekeltségét és vagyonát kezelte. 1952. október 28-án vették őrizetbe és Vargha Béla és társai bányamérnökök ügyében indított ellene vizsgálatot az ÁVH. Több mint egy éves fogva tartás után végül 1953. december 7-én helyezték szabadlábra.
Ugyancsak Vargha Béla és társai vizsgálati anyagában szerepel dr. Déry József ügyvéd is, aki 1919-től a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. igazgatóságában id. Chorin Ferenc személyi titkára volt. Déryt feleségével együtt 1951. június 11-én telepítették ki Csorvásra, itt vették őrizetbe 1952. október 3-án. Másfél évi vizsgálati fogság után 1954. március 25-én 5 év börtönre ítélte a bíróság, 1956-ban szabadult Márianosztráról.
Kelemen Ferenc és Déry József kitelepítési anyagát árnyalják a Vargha Béla és társai ügyének vizsgálata során felvett kihallgatási jegyzőkönyvek, valamint a naponta készített fogdajelentések.
Amint kiderült, különös cím - „Szent Jeromos eltűnt a nagymama alatt” -egy 1518-as Lucas Cranach festményre utal, amelynek kalandos sorsa is feltárult az előadásban. De érdekes adalékokat hallhattunk Szabó Lőrinc állambiztonsági megfigyeléséről is, mert a költő személyes levelezése is fontos forrás abban az ügyben, amelynek egy mellékszála a Chorin- és Weiss-család magyarországi elrejtett vagyonához is kapcsolódik.
Az előadó a kapcsolódó dokumentumok egy részét forrásközlő tanulmányban már korábban közreadta. (Lásd: Cserényi-Zsitnyányi Ildikó: Adalékok egy szabotázsper módszertanához. Betekintő 2008/1.). Az előadás többek között ezekre a levéltári forrásokra is támaszkodott, de ezen túl - ahogy már említettük pl. Szabó Lőrinc levelezését - egészen új forrásokat is bevont a feldolgozásba, és új megközelítésben ismertette a témáját.
Cserényi-Zsitnyányi Ildikó nagyszerű előadása volt a Történeti Levéltár kétnapos HONUKBAN OTTHONTALANOK című, a budapesti kitelepítések 65. évfordulója alkalmából rendezett emlékkonferenciájának utolsó, 21. előadása, amelyről hat részben számoltunk be, a teljesség igénye nélkül, rövid összefoglalókat adva. A konferencia előadásainak szövege remélhetőleg hamarosan meg fog jelenni szerkesztett formában, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára kiadásában.