A beszélgetés előtti bevezetőben Levéltárunk tudományos kutatója, Szekér Nóra kiemelte: az ügynökkérdés máig a hazai közélet talán legtöbb szenzációt kiváltó témája, amit egyben a legfelületesebben közelítünk meg, és a politika sem segíti a téma árnyaltabb feldolgozását. A csúsztatásokkal teli közbeszéd mellett a kérdésnek komoly történeti szakirodalma is van, ám a kettő között sajnos a legtöbbször nincs átfedés. Éppen ezért fontos, hogy a most induló szabadegyetemi beszélgetéshez hasonló eszmecserék segítsenek a két terület közti szakadék mintegy áthidalásában, akár az irodalmi megközelítés szempontjainak beemelésével – ahogy azt Esterházy Péter is tette a Javított kiadás megjelentetésével. "Az egész ügynökkérdés nem egy ember magánügye, hanem mindig közösségeké, mert közösségeket érint. És hogyha ezzel tényleg szembe akarunk nézni, akkor ezt közösségi szinten kell. És az érintetteknek minden oldalával szembe kell nézni azzal a traumával, ami őket érte, mert itt mindenkit ért trauma: az ügynököt ugyanúgy, mint az ügynök gyermekét, és azt a közösséget, akiről a jelentések születtek. És hát a harmadik rész, hogy a nem tudományos feldolgozás mellett azért kell egy tudományos segítség is sok esetben". Ilyen segítség lehet a pszichológia is, amely a bűn helyett a trauma szempontjából közelíti meg a kérdést.

A beszélgetés során kiderült, hogy a traumával mindenki más életkorban szembesült. Forgách András író 2014-ben egy családi baráttól tudta meg, hogy egy közvetlen családtagja is érintett az ügynökkérdésben. Amikor a vele való találkozóra tartott "kicsit hamarabb érkeztem, mint szokásom a kávéházban, akkor a küszöbön belém villant, hogy csak az anyámról lehet szó". Előtte két évvel a bátyja, Forgács Péter filmrendező mutatott neki egy kisfilmet, amit 1985 nyarán forgatott egy családi összejövetelen. "’85 nyarán kvázi tudtuk, hogy [anyánk] meg fog halni, és a család összejött, és akkor ő ott volt az unokákkal, a testvéreimmel, a bátyámnál, és fölvette videóra. És a bátyám … azt kérdezte, van valami, amit még soha nem mondtál el nekünk? … amikor elhallgat, nagyon drámai... És látszik, hogy megint eljutott annak a küszöbére, hogy akkor most mondjam, vagy nem mondjam… Nincs jelentősége a pillanatnak. Ott ül egy matracon, ami a földön van, a hátát a falnak veti, és egy unokájának a hajával babrál, és csönd. Én egészen biztos vagyok benne, hogy gondolkozott azon, hogy elmondja…  És olyan csönd támad azon a filmen… Csönd van. Hallgat. Tehát abból lehetett tudni, hogy valamit nem mondott el. ... És csak nagyon soká jöttem rá, … hogy az történt, hogy a hallgatásai, amik voltak, összeadódtak. Tehát az a 30 évnyi kis hallgatásokból egy nagy hallgatás állt össze".

Forgách számára az aktákból az is kiderült, hogy édesanyját súlyos beteg apjuk helyére szervezte be az állambiztonság. "Amikor beteg lett…, akkor egyszerűen, mint egy sakkfigurát, az anyámat a helyére rakták… Tehát ő tulajdonképpen úgy került a dologba, hogy mint feleség... Biztos vagyok benne, hogy a betegsége, amiben meghalt, a rák, az részben van csak azért, mert az apámat ápolta, és nem bírta egyszerűen ezt a szétszakadtságot… Tehát egész biztos vagyok benne, hogy ő ezt egyre jobban érezte, hogy ez egy olyan labirintus, amiből ő nem talál ki".

Joób Máté evangélikus lelkész később kezdett a témával foglalkozni: "az ügynökkérdéssel és ennek a transzgenerációs megközelítésével én nem a rendszerváltás után foglalkoztam, hanem igazából akkor, amikor 2005-ben a Magyarország Evangélikus Egyházban megalakult a Tényfeltáró Bizottság, és tudományos szisztematikus módon elkezdtek foglalkozni a kérdéssel. És igazából, ahogy az egyházban foglalkoztak, a kérdéssel az indított el akkor engem arra, hogy konkrétan az ügynökök mellett valahogy a perspektívát próbáljuk meg szélesíteni, és nézzük meg, hogy mindezt a közvetlen családtagok hogyan élték meg." Szerinte nagyon fontos arról beszélni, hogy amikor kiderült, hogy egy egyházi személy hálózati személy volt, akkor azt ő maga, a családja és az egyházi közösség hogyan tudta feldolgozni.

Joób Máté az egyházi evangélikus lelkészek leszármazottaival, gyermekeikkel, unokáikkal készített interjúk során szembesült azzal, hogy mennyire sokféleképpen élték meg az érintettek, mikor a rokonukról kiderült, hogy beszervezett hálózati személyek voltak. "Volt természetesen olyan gyermek is, aki egészen összetört a hír hallatán, mert egy nagyon idealisztikus apaképpel rendelkezett. Nemcsak, hogy az apa képe sérült, hanem a saját magáról alkotott képe is... Mert feltette a kérdést, hogy akkor a Kádár-rendszerben nem azért voltam kiváltságosként külföldön ösztöndíjjal, mert hogy én annyira ügyes-okos voltam, akkor az édesapám miatt kaptam meg ezt a lehetőséget. Nemcsak az, hogy kicsoda volt az édesapám, hanem ki voltam én, vagy ki vagyok én". 

Az interjúk feltárták, hogy a trauma feldolgozása nem volt könnyű. "Az is megrázó volt számomra, hogy a családtagok arról meséltek, hogy bizony mentális-fizikai betegségek is kísérték ezt a fajta tényfeltárást". Mindemellett a tényfeltárás segített újraértékelni az a narratívát is, hogy az államhatalomhoz közel álló, beszervezett lelkészek csak előnyöket szereztek ezzel. "Az interjúkból kiderül azért, hogy a beszervezett lelkészek és családtagjaik is bizony nagyon sok traumatikus élménnyel tudták ezt az időszakot megélni, túlélni".

Kustár György akkor tudta meg, hogy az édesapját is beszervezték, amikor a református egyház nyilvánosságra hozta ezen lelkészek névsorát. "Tulajdonképpen innen indult a folyamat. És hát valószínűleg egyébként nem véletlen, hogy nem tudtunk semmiről, és nem is érzékeltünk semmit a külvilágból, mert a családomnak az volt a stratégiája, hogy megpróbál bennünket megvédeni mindentől. Ezért ők a hallgatás mellett döntöttek". Számára azért is volt nehéz a kérdés, mert 7 éves volt, amikor édesapja meghalt, és főleg a családi legendáriumon keresztül emlékezett rá. "Nagyon karakteres, markáns apafigura volt, aki magas polcra volt felrakva a családban".

"Mi kilencen vagyunk testvérek, tehát az idősebb testvéreim tudtak mesélni édesapámról, de aztán nagyon gyorsan rájöttem, hogy ez az ő szubjektív narratívájuk, nem nagyon tudok hozzá csatlakozni… Éveken keresztül próbáltam őt így felfedezni magamnak újra". Ebben a helyzetben tudta meg, hogy édesapja az állambiztonságnak dolgozott. "Hát ez egy ilyen rohadt nagy hideg zuhany volt. Azt sem tudtam, hogy miről van szó". Apja anyagát a testvérénél látta először: "olvasom, leteszem, kapom a következőt, olvasom és leteszem. Így emlékszem, hogy semmi nincs a fejemben gyakorlatilag. Hogy így üres. Én szerintem abban a pillanatban is felejtettem, ami ott volt. Úgyhogy annyira nehéz volt ezzel szembesülni, hogy kidobta az agyam. Nem tudtam itt kezdeni". Ennek ellenére az olvasott anyag valamennyire fel is szabadította: "végre láttam az emberi oldalát az apámnak. Az, hogy ő hibázni is tud. Az, hogy ő elronthat valamit. Az, hogy ő belebukik valamibe az életben. Nekem akkor pont erre volt szükségem, hogy végre lássak már valamit az apámból, ami nem a tökéletesség. És hogy ez nagyon felszabadító volt…. Nagyon érdekes, mert a teológiai látásomban is lett egy ilyen áttörés. Pont emiatt, hogy a fekete-fehér gondolkodásból, a szürke árnyalatos gondolkodás irányában, hogy nem minden csak rossz, csak jó, nincsenek … olyan döntéshelyzetek, amiben nem lehet mérlegelni".

A beszélgetők abban mind egyetértettek, hogy az ügynökmúlt feldolgozása azért is nehéz, mert abban a traumát feldolgozók senkitől semmilyen mintát nem kaptak. Joób szerint "a rendszerváltás után akár azt is el lehetett volna képzelni, hogy azok a lelkészek, akik érintettek voltak, azok kiállnak a közösség elé, és azt mondják, hogy végre most már elmondhatom nektek, hogy beszervezett voltam... Nem ez történt. Sem egyházi, sem össztársadalmi szinten nem beszélhetünk arról, hogy túl sokan kezdeményezői lettek volna egy ilyen feltárásnak". Szerinte arról még beszéltek volna, hogy ki működött együtt a titkosszolgálatokkal, de például arról, hogy ki miként zsaroltak meg a beszervezéskor, már nem olyan szívesen. Aztán "ahogy a rendszerváltás után teltek az évek, már az is egy kicsit olyan kényessé vált, hogy lehet, hogy szerettem volna elmondani, nem mondtam el. Akkor még eltelik egy év, még egy, és eltelik még egy év. És akkor már az a kellemetlen, hogy miért nem mondtam el azonnal. Miért vártam eddig? És akkor egyre inkább csak ez a kéreg a titok körül és ez vastagszik, és egyre nehezebb úgy valahogy megközelíteni. És ha az érintettek nem tudták megközelíteni, akkor nagyon nehéz volt a hozzátartozóknak is".

Forgách az akták olvasása közben azzal is szembesült, hogy az ügynökkérdés jóval bonyolultabb, mint korábban gondolta. "Egyetlenegy olyan dossziét találtam, ahol az ügynök úgy viselkedett, mint egy aljas ügynök. Egyetlenegyet, pedig legalább ötvenfélét elolvastam. Ő pontosan úgy viselkedett, ahogy az emberek fejében él egy III/III-as besúgó. Ráadásul a testvérért súgta be, azért, mert féltékeny volt rá, mert jobb pozícióban volt, ugyanazon a területen… Ezzel azt akarom mondani, hogy az ügynökök… jelentős részben rendkívül emberi arcot mutatnak, hogyha az ember figyelmesen olvassa. Egyáltalán nem olyan szimpla a dolog, hogy ezek aljas megvehető emberek. Nagyon sok jó ember van köztük". 

Kustár szerint is "árnyalatan kell látni ezt a képet, mert lehet, hogy valakire azt mondjuk, hogy ügynök volt, de nagyon sokféle ügynök volt. Volt, aki lelkesen jelentett, volt, aki megpróbálta megúszni. És apámról ez állt össze, hogy ő azt hitte, hogy elég ravasz, hogy kijátszhatja a rendszert. Csak aztán kiderült, hogy nem, nem sikerült".

Emellett az is nehéz, hogy a traumák feldolgozására "vannak-e szavaink. Egészen más megfogalmazni bárki előtt azt, hogy spicli volt az apám, vagy azt, hogy mondjuk, ha ezt úgy mondom, hogy beszervezett hálózati személy volt" – tette hozzá Joób. "Én sem tudnám kimondani a szüleimre azt, hogy spicli" – erősítette meg ezt Forgách. "Soha nem használnám azt a szót. A könyvben ezt úgy írom le, hogy először is ők III/I-esek voltak, az külszolgálatos, az kém. És akkor mindig azt szoktam mondani, hogy kis kémek voltak. Ők csak kis kémek voltak".

Kustár szerint az is közrejátszik a feldolgozásban, hogy "nagyon sok mindenki tudta, hogy kik a beszervezett emberek. Tehát egyházon belül… kiszúrták a spiclit, vagy azt, aki egyébként... Tehát, hogy volt, igen, tudtunk róla, és vagy legalábbis sejthető volt, és az egészre azt gondoltam, hogy ez egy baromi nagy képmutatás, amit itt játszunk, ezzel az egésszel kapcsolatban, hogy itt ítélkezünk, de azért is ítélkezünk, hogy menjünk a saját hátsónkat valójában, mert a mások ügyével lehet takarni a sajátomat, és addig sem kell a sajátomról beszélni".

Joób szerint "természetesen voltak az egyházban olyan hangok, hogy minek foglalkozol ezzel a kérdéskörrel, inkább előre tekintsük, hagyjuk a múltat, de ahogy így egyre mélyebbre ástam a témában, azt éreztem, hogy nagyon fontos, hogy foglalkozzunk, mert hogy egyrészt, mint a következő nemzedéknek, hogy ilyen kérdéseket, tabusított témákat, hogyan dolgozunk fel. Nyilvánvalóan reméljük, hogy az a korszak nem fog visszajönni, de hogy családon belüli olyan témák, amikről nehéz beszélni … egészen biztos, hogy mindig lesznek. És hogy ez a nemzedék vagy ez a korosztály hogyan tudja ezeket a nehéz kérdéseket feldolgozni egy családon belül közösségben, az biztos, hogy befolyásolja a következő nemzedéket. És akkor még szélesebbre is lehetne tágítani a kört, hogy mondjuk az egyházak hogyan működnek együtt az államhatalommal, hogyan működtek együtt akkor, és hogyan működnek együtt most, és hova jön a következő nemzedék, hogyan fog erre az időszakra tekinteni, mi mit kezdünk a visszaemlékezésekkel, mi mit kezdünk a reflexióval, önvizsgálattal?"

Forgách szerint azonban ez sziszifuszi küzdelem, mert egyrészt ez az egész történet belénk van kódolva, másrészt "nagyon izgalmas kérdés az is, hogy nekem gyerekként mihez van jogom a szüleim történetéből megtudni, és hogy hol van az információs kárpótlás és a szülők iránti tisztelet elfogadásnak a határa. Ez nem olyan egyszerű". Joób szerint ezért "ezt ne úgy tekintsük, hogy vannak a beszervezett emberek problémás ügyei meg az áldozatoknak, hanem … jó lenne valahogy úgy erre tekinteni, hogy ez egy közös ügy, amit valahogy közösen kéne megoldani, feldolgozni, beszélni róla".

Galéria

Mindenkit traumatizált az ügynökmúlt

Mindenkit traumatizált az ügynökmúlt

Mindenkit traumatizált az ügynökmúlt

Mindenkit traumatizált az ügynökmúlt

Mindenkit traumatizált az ügynökmúlt

Mindenkit traumatizált az ügynökmúlt

Mindenkit traumatizált az ügynökmúlt