Törökország és a NATO hidegháború alatti viszonyáról beszélgetett szeptemberi szabadegyetemünkön Egeresi Zoltán, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója és Levéltárunk munkatársa, Krajcsír Lukács történész. A beszélgetés a 19. századtól egészen napjainkig ívelve mutatta meg: a Nyugatnak szüksége van a törökökre, akik egy sajátos érdekérvényesítő politikát követve próbálnak egyensúlyozni a szövetségi rendszerek között.

Ahmed Davutoglu török politikus szerint „Törökország egy európai ország, egy ázsiai ország, egy közel-keleti ország, egy kaukázusi ország, egy fekete-tengeri ország és egy Kaszpi-tengeri ország. Lényegében mindez együttvéve. Szerintem ez a mondat tökéletesen összefoglalja Törökországnak a geopolitikai helyzetét, ami meghatározta a történelemben betöltött szerepét” – nyitották a beszélgetést a résztvevők. Egeresi szerint emellett „bevett török katonai mondás, … hogy Törökországot három oldalról tenger, négy oldalról ellenség határolja, beleértve a NATO-tag Görögországot is”, és ez jellemző a hidegháborúra, ahol a török haderő sok konfliktusban megfordult, emellett folyamatosan háborút vívtak a kurdok ellenn és több tízezer katonát állomásoztattak Észak-Cipruson.

Ennek gyökerei az első világháború végéig vezetnek, ahonnan Törökország egy relatíve gyenge országként került ki, de Atatürk vezetésével egy erős, szekuláris nemzetállamot hoztak létre, amely túlélhet az európai hatalmi versengésben. Atatürk vezetése alatt „Törökország nagyon ügyesen tudott egyensúlyozni a különböző hatalmak között. Tehát viszonylag jó kapcsolatot képes kiépíteni a Szovjetunióval. Az, hogy a függetlenségi háború végül sikeresen záródik, abban az is közrejátszott, hogy Lenin rengeteg aranyat küldött a harcoló török seregeknek”. Ugyanakkor igyekeztek jóban lenni Szíria és Irak révén mind a francia és brit szomszédsággal, és a Balkánon pedig a ’30-as évektől képeztek ellensúlyt Mussolini törekvéseivel szemben. „Látható, hogy Törökország megpróbált mindenkivel jó kapcsolatot kiépíteni, és ebben a helyzetben érthető módon felértékelődött Törökország szerepe – ahogy nagyjából ma is ez történik az ukrajnai háború kapcsán” – mondta el Egeresi.

Az egyensúlyozás más területeken is megvolt: egyszerre fogadtak be német és zsidó menekülteket, ugyanakkor hagyták megerősödni a török szélsőjobbot is, akik a németek mellett háborúba lépést preferálták. A török vezetés azonban kivárt és 1945 februárjában üzenet hadat a németeknek. „Ennek igazából már nem volt különösebb jelentősége, de legalább Törökország egy ilyen nagyon ügyes egyensúlyozási politikával sikeresen az ENSZ alapító tagjai között találhatta magát '45 közepén”.

A háború végével a Szovjetunió felől érkeztek kérések: egyrészt a tengerszorosok helyzetének újratárgyalását akarták, másrészt pedig a grúz és örmény területekre fájt a szovjet vezetés foga, ám „ebből, mint tudjuk, nem lett semmi, viszont arra tökéletesen elég volt, hogy a török vezetés ráébredjen, hogy ebben a kialakuló hidegháborús helyzetben, nekik választaniuk kell ilyen közelségben a Szovjetunióhoz, nem feltétlenül érdemes fenntartani azt a semlegességet”.

A nyugati szövetség melletti elköteleződés kapcsán „a Marshall-tervből ők is tudnak profitálni, nagyjából 300 millió dollár értékben kapnak támogatást… A törökök elköteleződését demonstrálandó, részt vesznek amerikai kötelékben … a koreai háborúban. Nagyjából 15 ezer embert fognak küldeni a koreai frontra. Kevesebb mint ezer ember életét veszti, de nyilván ez is egy nagyon komoly szám, és ez egy nagyon komoly elköteleződést jelent Washington számára, és mi több, a szövetségesek nagyon meg lesznek elégedve a török katonákkal”.

A török- és ezzel párhuzamosan a görög - NATO-csatlakozással aztán a törökök számára a közvetlen szovjet veszélyforrás kikapcsolása mellett a görög-konfliktusok erősödtek fel. „A lényeg az, hogy az 1950-es évek egyértelműen … egy Amerika-párti külpolitikával, katonapolitikával zajlik. Arról nem is beszélve, hogy az Egyesült Államok … több százmillió dollárt invesztál abba, hogy a török hadsereget fejlesszék”. Mindez belpolitikai fordulatot is hoz, az „első, nevezzük ilyen független és szabad választásnak, amelynek keretében egy új erő kerül hatalomra, a Demokrata párt … egy plurális többpártrendszer születik Törökországban”. Ugyanezzel a Nyugathoz igazodással Törökország - komoly gesztust gyakorolva - első muszlim országként ismeri el Izrael államot.

Ez a nagyon baráti és szövetséges viszony romlott meg az 1960-as évek elejétől: a Ciprus függetlenedési törekvései ellen tervezett katonai fellépést amerikai nyomásra kénytelenek leállítani, „ami egy nagyon komoly törésvonal a török külpolitika számára”.  Ismet Inönü miniszterelnöknek ekkor „amerikai elköteleződést elősegítő, támogató politikusként azt kell látnia, hogy igazából a legfőbb nyugati szövetségese az idézőjelesen cserben hagyta egy török nemzeti ügyben. És ezt igazából a török társadalom számos rétege is hasonlóképpen élte meg, jobb- és baloldaltól teljesen függetlenül. Nem véletlen, hogy ezután nem sokkal a török vezetők gyakrabban kezdenek el Moszkvába utazni és ülnek le tárgyalni a szovjet vezetőkkel, akik nyilván ezt teljesen jó néven veszik, pontosan azért, mert nyilván alapvetően Moszkva a Szovjetunió érdeke, hogy bármiféle törésvonal, ami kialakul a Nyugat vagy a NATO szövetségi rendszerén belül, az igazából az ő pozícióit erősíti.” Ez nem volt előzmény nélküli, de még a mai „török-orosz vezetés közötti kapcsolatot is meghatározza: egyfajta pragmatikus együttműködésre van szükségük”.

A ciprusi kérdés az 1974-es háborúban kulminálódik és az 1983-ban létrehozott Észak-ciprusi Török Köztársaság létrehozásával éri el tetőfokát. A ciprusi kérdés ekkor nagyon komoly problémává eszkalálódik, ám a törökök részei maradnak a nemzetközi közösségnek. „Az Egyesült Államok ezután évekre szankcionálja a törököket azért, hogy nem kaphatnak török-amerikai haditechnikát”, ami a NATO-n belül is egy nagyon komoly jelzés volt. A katonai kapcsolatoknak ez volt a talán a mélypontja, bár ők azt sem tekintették túl barátias lépésnek, hogy a kubai rakétaválságot kiváltó okról, azaz, hogy Jupiter-rakétákat telepítenek Törökországba, pont a törökök nem tudtak.

Szintén az Amerika-barátsággal mentek szembe a 60-as évektől megjelenő és megerősödő baloldali mozgalmak: ’68 után nyugati hatásra radikálisabb fordulatot is vettek. Emellett a Kelet-Mediterráneumban állomásozó NATO-haderővel szemben, értékrendbeli ellentétek miatt komoly konfliktusok alakultak ki Törökországban, érezhetően megnőtt az Amerika-ellenség és mindez polarizálta is a társadalmat: a baloldali Nyugat-ellenesség kerül szembe a jobboldal kommunista-ellenességével. A hasonló problémák generálta utcai harcokban több ezren haltak meg, és ez az egyre inkább eldurvuló erőszakhullám vezetett 1980-ban a katonai puccshoz.

Egeresi hozzátette: a ’79-es iráni forradalom után az Egyesült Államok ráébredt, hogy nagyon nagy szüksége van a törökök jelenlétére a régióban. Ekkortól újra Amerika-barátságról beszélhetünk, „de alapvetően ezek a problémák, amiket említettünk … nem tudta kikezdeni a hidegháború alatt sem az amerikai-török szövetséget”.

A török-NATO viszonyt a kurd kérdés is befolyásolta: Egeresi szerint a kérdés a ’70-es évek második felétől éleződik ki, amikor a kurd vezetés az alapvetően szovjet szövetséges Szíriában köt ki, akiknek „akkor már rengeteg problémája van a törökökkel, … mert a nyolcvanas évekre indulnak meg a Törökországban ezek a nagy duzzasztógát projektek, ami az ország vízellátását és mezőgazdaságát veszélyezteti”. A szíriai kurdok támogatásával megkezdődő harcokban „nagyon hamar rájönnek, hogy nem érdemes nyugaton robbantgatni európai vagy nyugati turistákat, mert ezzel a nemzetközi támogatás alatt vágják a fát”. Emellett egy nagyon komoly kurd diaszóra alakult ki a nyugat-európai török diaszpórában. A 90-es években aztán a kurdok jó politikai kapcsolatot építenek ki vezető európai politikusokkal, így „több ország, mondjuk Németország és az Egyesült Államok is a '90-es évek közepén azt mondja, hogy nem szívesen adunk el nektek fegyvert, mert a kurdok ellen tudjátok használni. Azáltal, hogy a Nyugat részéről bejött ez a normatív emberi jogi, szabadságjogi tézis, ami a törököket nyilván egy ilyen helyzetben nem hatja meg, arra tolja a török külpolitikát, hogy a '90-es években is már egyre jobb kapcsolatot építsen ki az oroszokkal, akik szívesen tartanak nekik különböző fegyvereket alkalomadtán.”  Egeresi szerint részben itt keresendő a finn és svéd NATO-csatlakozás blokkolásának oka is: a kurdok, illetve a Szíria elleni katonai fellépés miatt a két ország 2019 óta szünetelteti a török katonai együttműködést.

Az előadás végén szóba került az ukrajnai háború is, ahol a kutató szerint Törökország ugyanazt az egyensúlyozási politikát folytatja, amit már korábban is láthattunk tőlük. Az oroszokkal pragmatikusan működnek együtt, követve az elmúlt évtizedek mintázatát, „de ott van a NATO, és akár tetszik, akár nem, együtt kell nekik működniük. Amibe az is belefér, hogy most az egyik enged, másszor a másik”. Az oroszoktól megvásárolt légvédelmi rakétarendszer miatt az Egyesült Államok kitette őket az F-35-ös programból, de amint látjuk, hogy a finn és svéd NATO-csatlakozás ürügyén most újra napirenden van a kérdés.

Emellett „a törökök megpróbáltak teljesen leszállni az orosz gázról, … és onnantól kezdve jobban tudnak alkudozni az oroszokkal... És ebben a háborúban is, ahogy mondtam, a külpolitikai egyensúlyozás mellett egy gazdasági egyensúlyozást is csinálnak, nem csatlakoztak a nyugati szankciókhoz. Volt néhány gesztus, de alapvetően most az Oroszországba tartó nyugati technológia termékek egy része Törökországon keresztül történik... És ebben a helyzetben Törökország azért profitál még akkor is, hogyha egyébként negatívan érinti a háború sok szempontból... A törökök megvannak, … úgyhogy ebből a helyzetből azt láthatjuk, hogy a Nyugatnak is szüksége van Törökországra, mert alapvetően hozza a nyugati vonalat, és azért is fontos, mert Törökország le tud ülni Oroszországgal tárgyalni. És igazából ez a nyugattól is kapunk valamit, oroszoktól is kapunk valamit, és ezáltal erősítjük a helyzetünket, ez most nagyon megy a törököknek” – foglalta össze az előadást Egeresi.

Tovább a szabadegyetem előadásaihoz