Hogy alakult és összefügg-e az antifasiszta narratíva és a holokauszt emlékezetének története? Mennyire jelentett paradigmaváltást a vészkorszakkal kapcsolatos történeti gondolkodásban az Eichmann-per? Hol tart ma a hazai és a nemzetközi holokauszt-kutatás?

A nagy kérdésfeltevésektől a lokális problémákig: a Betekintő 2023/3-as száma kapcsán a holokauszt-kutatás dilemmáiról Szécsényi András történésszel és Zombory Máté szociológussal beszélgettünk a Kémhatás legújabb adásában.

Az adás meghallgatható a Levéltár Spotify-,  Apple Podcast, Google Podcast és Youtube-csatornáján.
Az adás RSS-e itt érhető el.

Részlet az adásból:

Az első kérdésemmel mindjárt igyekezzek nehéz helyzetbe hozni titeket, ugyanis feltűnő volt számomra, hogy ebben a számban egy kivétellel gyakorlatilag minden írás a holokauszttal, pontosabban annak utóhatásaival foglalkozik. A magyarországi zsidóság története tehát még mindig egy holokausztban gravitáló, vagy onnan levezetett történet?

Szécsényi András: Hát valóban nem is olyan könnyű ez a kérdés. A lapszámunk négy tanulmánya közül három kétségtelenülszoros összefüggésben áll a holokauszttal. Alapvetően a kérdésedre a válasz igen, de ma már csak részben igaz ez szerintem. Természetesen az nem csoda, hogy a holokauszt nagyon fontos szerepet játszik az 1945 utáni magyar zsidóság történetének feltárásában, illetve a rájuk vonatkozó tudományos munkákban kiemelt szerepe van a mai napig. Nyilvánvalóan a holokauszt egy hatalmas nagy traumát jelentett az egész társadalomra, és természetesen benne a magyar zsidóságra. A vészkorszakban elpusztult a hazai zsidóság kétharmada körülbelül, vidéki zsidóságnak csaknem az egésze, ez egy óriási traumaként jelentkezett közvetlenül a lágerek felszabadulása, felszabadítása után…

Ezt az egész traumát igazából nem lehetett kibeszélni. Nagyrészt tabusították, legalább 1956-ig, és ez a tabusítás vagy elhallgatás, elhallgattatás még ha nem is volt teljes körű, de azt eredményezte, hogy a holokauszt traumája nem volt kicsatornázva egyéni és társadalmi szinten, tehát egy transzgenerációs traumát okozott, vagyis tovább öröklődött a trauma, ez a kollektív trauma és egyéni trauma a következő második-harmadik generációra is, és egyfajta most már az újabb kutatási eredmények azt mondják, hogy egyfajta transzgenerációs atmoszféra alakult ki, amiben tulajdonképpen az egész államszocialista évtizedekben ez jellemezte a zsidóságot. Ezt csak azért mondom, mert ez egy olyan állapot, egy olyan keret, ami miatt a zsidóság történetét a holokauszt nélkül nehéz megérteni. De ugyanakkor a Rákosi- és a Kádár-korszakban a zsidóság, mint minden egyéb társadalmi csoport illeszkedett az adott időszaknak a politikai rendszeréhez, kulturális és gazdasági életéhez.

Zombory Máté: Én csak annyit tennék ehhez hozzá, hogy én is úgy látom, hogy a zsidóság történetét '45 után nehéz holokauszt nélkül tárgyalni, kutatni, értelmezni. Ami szerintem újdonság a zsidó történetírásban, az talán az, hogy a figyelem egyre inkább a lokális tapasztalatokra, kis közösségekre, mindennapi életre koncentrálódik, és nem ez a nagy kérdésfeltevés uralkodik, amely szerint van egy elnyomó kommunista rezsim, és annak van egy tulajdonképpen valamilyen értelemben áldozatként felfogott zsidó közössége, és akkor ezt az áldozatot sokféleképpen értelmezték az idők során…

A másik újdonság az az, hogy az úgynevezett szatellit államokban játszódnak azok a történetek, amelyeket ezek az esettanulmányok felfejtenek, és végül még egy újdonság, ami szerintem fontos, ez a transznacionális keret, vagyis az, hogy ezeket az országokat, vagy régiókat, vagy zsidó közösségeket nem önmagukban vizsgálják, hanem nemzetközi kapcsolathálózatukon belül, legyen az akár családi levelezés, akár hivatalos kapcsolattartás, és azt hiszem, hogy ennek a lapszámnak ez egy fontos jellemzője, amiről lehet, hogy érdemes beszélni, mert itt is a tanulmányok nagy része nemzetközi kontextusban íródik, tehát a Kádár-rendszert vagy a Rákosi-rendszert nem egy önálló univerzumként kezeli, hanem egy nagyobb egység, összetettebb hálózat részeként.