Milyen helyzetben volt a bencés közösség a kommunista diktatúrában? Hogy figyelte meg az állambiztonság Pannonhalmát? Milyen érzés, amikor valaki számára kiderül, hogy egy régi barátja mindvégig ügynök volt?

Személyes emlékekről, eltitkolt történetekről és a bencés közösség mindennapjairól novemberi filmklubunk után Szekér Nóra Petényi Katalin és Kabay Barna rendezőkkel, illetve Várszegi Asztrik, címzetes püspökkel, nyugalmazott pannonhalmi főapáttal beszélgetett.

Az adás meghallgatható a Levéltár Spotify-, Apple Podcast, Google Podcast és Youtube-csatornáján.

Az adás RSS-e itt érhető el

Részlet az adásból:

Szekér Nóra: Nagyon szépen köszönjük a vendégeinknek, hogy elfogadták a meghívásunkat. Gondolom, nagyon nem kell bemutatni őket, de azért mégis egy pár szóban Várszegi Asztrik, a Pannonhalmi Emeritus főapát és a két alkotó, Petényi Katalin és Kabai Barna, akik ... a magyar filmtörténet kiemelkedő személyiségei... Rögtön bele is vágnék a közepébe. Ugye itt maga az alkotók is és Asztrik atya is nem csupán résztvevői, meg szereplői ennek a filmnek, hanem kortársak, kortanúk is voltak, és amikor az ember megélte ezt a korszakot, akkor mennyire lehetett érzékelni az állambiztonság háttérből való manipulálását?

Várszegi Asztrik: A bencés közösség idősebb tagjai és egész Pannonhalma szituációja olyan volt, hogy mindenki tudta, hogy kontroll alatt van. Én 1964-ben Sopronból kerültem ide, és lépésről lépésre vált tudatossá. Egy képpel élek: amikor apuka elviszi a gyereket a Tropikáriumba, és ott olyan nagy szörnyek úsznak. Tudtuk, hogy ilyen van, de most így utólag tudjuk nevesíteni ezt a hatalmat... Én amikor az egyik - hogy mondjam - főtisztelendő rendtársamat teljes tisztelettel és együttérzéssel eltemettem főapátként 1995-ben, sejtésem nem volt, hogy milyen munka van mögötte, és akkor, amikor a jelentéseit olvastam, akkor biztos, hogy egy kicsit meg is őszültem.

Petényi Katalin: Én nagyon naiv voltam abban az időben. A férjem, Gyöngyösi Imre volt... és ő három évig volt politikai konstruált perben, börtönben '51-től '54-ig, ugye ő is pannonhalmi diák volt, és az Imre mindig mondta, hogy megfigyelnek, vigyázz, itt is figyelnek ott, és valahogy nem akartam elhinni, még az sem, amikor a telefonunkból mi szedtük ki a poloskát, tehát láttuk, hogy hogy hallgatnak le, ki tudtuk szerelni akkor is, és valahogy próbáltam magamat védeni. És aztán amikor a 2000-es évek után elkezdtünk a múltfeltárással foglalkozni, és kijöttek az első jelentések és akkor egy sokk ért engem személy szerint is, amikor az újságban, az Élet és Irodalomban és máshol is megjelent, hogy hogy figyeltek, küldték meg férjemet, engem és a 18. születésnapomat például leírták pontosan, és a legjobb barátok, és ez rettenetes volt, rettenetes a mai napig. Szóval mondhatom, hogy szinte fizikailag belebetegedtem akkor. Úgyhogy ez. És hát akkor elhatároztuk, hogy ilyen filmeket fogunk csinálni, és a múltfeltárással foglalkozunk.

Kabay Barna: Igen, én is Gyöngyösi Imrétől sokat hallottam már, sokkal többet tudtam a hatvanas évek végén, mint kortársaim, illetve filmes társaim ezekről a dolgokról... Amikor már a '70-es években vári házunkban egyre gyakrabban jelentek meg a filmszakma, a televíziós szakma ismert, beépített emberei, de pannonhalmi volt diákok szintén együttműködő besúgói is, akkor nem csak a telefont takartuk le, amikor beszéltünk, hanem pontosan tudtuk, hogy itt nincs maradás… Annak ellenére, hogy nagyon mély magyar gyökerekkel és baráti körrel és filmekkel éltünk együtt, önkéntes emigrációba kellett vonulnunk. Kénytelenek voltunk elhagyni Magyarországot és az Interkoncerten át Németországba szerződni, mert oly módon lehetetlenítettek el. Nemcsak az ügynökök, és nemcsak a besúgók, hanem ez az egész hálózat, ami akkor működött.