Beszámoló Saád József előadásáról

TÖRTÉNELMI KÁVÉHÁZ – BESZÉLGETÉSEK A TÖRTÉNETI LEVÉLTÁRBAN

A Történelmi Kávéház 2020. januári rendezvényén Saád József tartott előadást.
Az előadás címe:
A militarizált Hortobágy 1950-1953

Az előadás felvezetőjében az est háziasszonya, Palasik Mária így mutatta be az előadót:
Saád József 1945-ben született Bergen-Belsenben. Szegeden orosz-magyar, később az ELTE-én szociológia szakos diplomát szerzett. A Városépítési Tudományos és Tervező Intézetben kutatókén eltöltött másfél évtized után, a rendszerváltást követően az ELTE TÁTK Elmélettörténeti Tanszékének egyetemi docense volt.

Mindkét munkakörében a társadalomkutatás elméleti, elmélettörténeti és a kvalitatív módszereinek alkalmazási lehetőségei érdekelték. Publikációinak főbb témakörei: a városépítés és település-hálózatfejlesztés XX. századi magyarországi elmélete és gyakorlata, a szociológiai gondolkodás paradigmái és azok hazai recepciója, a szociológia magyarországi intézményesülése.

Nyugdíjasként a 2004-ben létrehozott Telepesek Társadalmi Múzeum Alapítvány képviselőjeként és kutatójaként az 1950-1953 közötti hortobágyi-nagykunsági kitelepítések társadalomtörténeti rekonstruálásával foglalkozik.

Saád Józsefnek az előadás témájában elérhető korábbi munkái közül érdemes kiemelni a 2015-ben megjelent Hortobágy örökségei - Kényszermunkatáborok és lakóik nyomában című kötetet.

Saád József előadását a közvetlen előzmények ismertetésével kezdte:
A déli és nyugati határsáv létrehozása arra vezethető vissza, hogy a II. világháborút követő nagyhatalmi − az USA és a Szovjetunió közötti − rivalizálás néhány év alatt háborús konfliktussá mélyült, az újabb világháború kitörése a negyvenes évtized végére valóságos veszéllyé vált. A szovjet megszállási övezetek államaiban 1947-1949 között végrehajtott politikai fordulatok következtében megkezdődött a kommunista diktatúrák − proletárdiktatúrák, népi demokráciák − államrendjének kiépítése. Ennek a folyamatnak s egyúttal a háborúra készülés menetének ellenőrzésére és összehangolására létrejött a KOMINFORM, a Szovjetunió kizárólagos irányításával. A szovjet minták és diktátumok szoros követési kényszere folytán monolit tömbbé formálódott népi demokráciák a legkisebb mértékben sem törekedhettek külön utas belpolitika, államközi kapcsolat, tömbön belüli konföderáció kialakítására. A J. B. Tito vezette Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) viszont éppen ezzel próbálkozott. A KOMINFORM JKP-t elítélő 1948. június 27-i határozata ennek a próbálkozásnak a következménye.

A KOMINFORM 1949 novemberében Jugoszláviát háborúval fenyegető, imperialista hatalommá nyilvánította. Ugyanebben az időben Magyarország és Jugoszlávia között megszakadt a diplomáciai kapcsolat.

A közelinek vélt háborúban Magyarország kiemelten fontos hadműveleti színtérnek számított. Feltételezhető volt, hogy az ellenséges haderő délről: Olaszország és Jugoszlávia felől támadva, ékként nyomul be az országba, és elszigetelheti az Ausztriát megszállt szovjet csapatokat. A magyar politikai és katonai vezetés, szovjet utasításra, elrendelte a déli és a nyugati határ fokozott védelmét. A műszaki határzár − a védelmi határsáv − 1948 nyarán-őszén magasfigyelők és drótakadályok telepítésével, aknamezők előkészítésével kezdődött.

Amikor a műszaki határzár (határsáv) kiépítése − a nyugati és a déli határszakasz elaknásítása − befejeződőben volt, az MDP KV Államvédelmi Bizottsága a határőrséget 1950. január 1-i hatállyal, az Államvédelmi Hatóság irányítása alá helyezte. Ezzel az ÁVH IV. főosztálya: a Belső Karhatalom és Határőrség Főparancsnoksága alatt létrejött az un. ”zöld ávó”, Piros László vezérőrnagy, országos ÁVH- határőrparancsnok irányításával.

Következő lépésként 1950. április 12-én Kádár János belügyminiszter egy a jugoszláv határ menti területre kidolgozott intézkedéstervezet terjesztett a Központi Vezetőség elé. A 24 pontos tervezet a titkosszolgálati és rendvédelmi munka hatékonyabbá tételével egyidejűleg, a határsáv 15 kilométeres mélységű bővítését (határövezet létrehozását), a határsáv igazolvány bevezetését, és az „osztályidegenek” kitelepítését is előirányozta. A javasolt intézkedéseket a vezetőség elfogadta, a tervezet határozati szintre emelkedett. Az ÁVH 1950. június 1-re kijelölte a déli határsávot, június folyamán szervezetközi együttműködéssel véglegesültek kitelepítési listák, és 1950. június 23- án éjjel az ÁVH irányításával a jugoszláv határ övezetében végrehajtották a listára vett családok kitelepítését.

A Jugoszláviával érintkező öt megye határ menti községeiből ekkor a belügyminiszter jelentése szerint: „1950. június 22-én (a családok csomagoltatása és bevagonírozása 23-ra esett)… a legveszélyesebb 2446 személyt – családjaikat is beleértve - az Államvédelmi Hatósággal karöltve áttelepítettük Hajdú-Bihar és Szolnok megye területére, mint kényszertartózkodási helyre.” A kényszertartózkodási hely ebben az esetben a térség állami gazdaságaiban kijelölt, őrzött táborokat jelentett. A hatósági iratokban ezek a továbbiakban, mint „telepek”, lakóik, mint „telepesek”, a családok deportálása pedig, mint ”áttelepítés” szerepel. Ebben az 1950. június 23-i kitelepítési hullámban hét tábor: Árkus, Borzas-Mihályhalma, Kócs, Kónya, Kormó, Tiszaszentimre- 9-es tanya, Polgár-Lenintanya jött létre. A következő két évben ezek Borsós I.-II., Elep, Ebes, Lászlómajor és Tedej táboraival egészültek ki.

A kijelölt területen élő szabadok és telepesek maradéktalan és következetes elszigetelése egymástól gyakorlatilag keresztülvihetetlen volt. A telepes munkaerőként az állami gazdasághoz, őrizetesként a rendőrhatóság alá tartozott. Sajátos státusának tisztázása a belügyi hatóságokat a hortobágyi és nagykunsági táborok fennállása alatt végig foglalkoztatta. A táborokba telepített családok helyzete más volt, mint a Budapestről kitiltott, kulákházakba beszállásolt kitelepítetteké. A budapestiek − számos, korlátozott mozgásra szorított személlyel és családdal együtt − rendőri felügyelet (nem rendőri őrizet) alatt voltak. A telepesek nem tekinthetők internáltnak sem: az internálás egyéneket sújtó, határozott időre szóló, letölthető büntetés volt, a börtönhöz hasonlóan. A telepes-státus meghatározására a kitiltás és a rendőri felügyelet kínált vonatkoztatási szempontokat. A telepesek − olvasható az egyik iratban − „…olyan személyek, akik ellenséges cselekedeteik folytatásának megakadályozása végett lakóhelyükről ki lettek tiltva, és egyes állami gazdaságok területén kényszertartózkodásra lettek kötelezve. Tekintettel azonban arra, hogy személyiségük és magatartásuk nagyobb veszélyt jelent a társadalomra, államunk külső és belső biztonságára, mint rendőri felügyelet alá helyezett, vagy kitiltott személyeké, így szükségessé vált velük szemben… szigorúbb szabadságkorlátozó intézkedések alkalmazása.” Az idézett szövegrész az alföldi kényszermunkatáborok létrehozása után több mint két évvel született. Szerzője változatlanul nem nevezi meg a rendőri felügyeletnél és a kitiltásnál szigorúbb intézkedést: az őrizetet. Ekkorra nyilvánvaló lett a hortobágyi-nagykunsági rabfoglalkoztatás csődje. Jobbnak látszott a táborba deportálást utólag valamiféle − kényszerintézkedésekkel kísért − telepítési akciónak feltüntetni. A táborrendszer tarthatatlanságához nagyban hozzájárult az erőltetett iparosítás által kikényszerített lakosságmozgás. A szabadok − agrárproletárok, korábbi tanyatulajdonosok − körében jelentős méreteket öltött az elvándorlás az iparba, városokba. A munkaerőgondokkal küszködő pusztai állami gazdaságok mindinkább rászorultak a telepes gyalogmunkások kampánymunkákra vezényelhető tömegeire és − nem utolsósorban − arra a munkakultúrára is, amit a „telepes kulákok” hazulról hoztak magukkal. Folyamatos foglalkoztatásukat ugyanakkor képtelenek voltak biztosítani. A munkacsúcsok idején égetően szükség volt rájuk, a téli időszakban sokan közülük feleslegessé váltak. A munkaképes korosztályokkal együtt érkezett gyerekek, öregek, betegek az állami gazdaságokat és külvilág hatóságait egyaránt nehéz helyzetbe hozták. Az őrzők (K-őrsök) és munkáltatók (ÁG-k) közötti együttműködés sem volt feszültségmentes. A kényszermunkatáborok fenntartása üzemszervezési és rendészeti szempontból is inkább tehertételnek, mint előnyösnek bizonyult.

A táborrendszer létrehozásának harmadik évében napirendre került a telepesek tényleges letelepítésének programja. Ezzel a pártvezetés legfelső szintjén öt évvel korábban felvetődött javaslat, amely „kulákfalvak” létrehozását irányozta elő, a megvalósítás közelébe került. Hegedűs András, az Állami Gazdaságok és Erdők Minisztériumának vezetője 1952. július 14-én a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Titkárságához intézett feljegyzésében javasolta, hogy „az állami gazdaságokba telepített kulák és egyéb ellenséges elemek” 200-200 négyszögöles házhelyeket kapjanak s részükre a „a városoktól lehetőleg messze, az állami gazdaságok központjai mellett” tíz telephelyet jelöljenek ki.” A letelepítésnek végül is Sztálin halála vetett véget, amikor a telepesek előtt is megcsillant a szabadulás lehetősége. 1953 nyarán megkezdődött a táborrendszer felszámolása. A falu-kezdemények - ahogy akkoriban nevezték őket: "Bánatfalvák" - (többnyire alap nélkül épült) vályogházai idővel belemosódtak a földbe. Az 1953. július 22-i amnesztiarendelet nyomán 2524 telepes család hagyhatta el Hortobágy és Nagykunság pusztáit.

Az előadás videófelvételét már közzé tettük. Érdemes megnézni, mert e rövid összefoglalón túl számos érdekes részletet mutat be a táborlakók származásáról, szociológiai összetételéről, a hortobágyi táborokban folyó életről, gazdasági tevékenységéről, valamint arról is, hogy hogyan került sor a Magyar Néphadsereg hortobágyi hadgyakorlati területeinek kialakítására.

Az előadás témájához kapcsolódó tanulmányok elérhetők a TELEPESEK Társadalmi Múzeum Alapítvány honlapján: www.telepesek.hu (A beszámolóhoz ezek Saád József által írt szövegeit is felhasználtuk.)

Levéltárunkban további programok:

2020. február 5. szerda 17 óra - DOKUFILMKLUB
Cinema Inferno - magyar dokumentumfilm 2014.
A vetítés utáni beszélgetésen ott lesz a film rendezője Novák Tamás, illetve Ötvös István történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja.

2020. február 13. szerda 17 óra - TÖRTÉNELMI KÁVÉHÁZ
A karhatalomtól a munkásőrségig - egy rendszer születésének antinómiái.
Előadó: Ötvös István (NEB)